Az előző bejegyzésben elkezdett irodalmi elemzés folytatása, a felejtés művészete és Alzheimer-kór párhuzamának vizsgálata.

Weinrich az emlékezettörténet "árnyék-énjeként" tárja olvasója elé és értelmezi Léthé istennő gondolkodás- és irodalomtörténetét. Tíz fejezetben, nem teljesen kronologikus, inkább tipizáló rendben elemzi a felejtés-művészet (ars oblivionis) vitáját, ellentétét, kompetitív ellenmozgásait, tehát mélységes összetartozóságát az ars memoriae-val. Az antik példák (Szimónidész, Themisztoklész, Platón és Szent Ágoston), mint ahogy a későbbiek egy része sem egyszerűen a műalkotásként vagy filozófiaként elfogadott "magas" kulturális szövegekre hivatkoznak, hanem a lejegyzett oral history, a példaadó kulturális "pletykák", anekdoták tárházára, olykor még a folklorisztikus háttéranyagot is érintve (például Sancho Panza mondásainak korabeli néphagyományi eredete, a romantikus meseirodalom, az Ezeregyéjszaka stb.). Weinrich mindezzel jelzi, hogy mindenekelőtt közös emberi tapasztalásunk kétértelműségeiről és kétarcúságairól van szó, valamilyen szellemi cselekvésről, amelyben a küzdelmes átjárhatóság erősebb a szétszakító dualizmusoknál.

A "kultúra" szóbokra ezúttal elsősorban profán-világi értelmében használatos, kultikusvallási alapjai, vonatkozásai még a görög s a bibliai fejezetekben, sőt a nagyszerűnek mondható, terjedelmes Dante-értelmezésben sem igen kerülnek elő - a szerző számára ugyanis az emlékezés és a felejtés kettős gyakorlata társadalmiközösségi, tehát politikai tétjeiben gondolandó újra. A felejtés-művészet történetének leíró, értelmező, illetve kritikai nyomon követése Weinrich vélhető szándéka s jól kiolvasható felfogása szerint - anélkül, hogy tudományának alaposságából, gazdagon tárgyszerű közvetítettségéből és határaiból egy jottányit is engedne - nem képzelheti magát politikailag semlegesnek, és ez a döntés: tudományelméleti állásfoglalás saját jelenkoráról. Abban a mértékben, amelyben a felejtés modernitásbeli - kezdetben, a XVII. század körül és a felvilágosodásban még szinte gyanútlan, sőt emancipatórikus hevületű, tehermentesítő, a történeti emlékezet autoriter túlnyomásától megszabadító - útja a XX. században két totalitárius politikai rendszerhez és utótraumáihoz, egy máig hatoló "sikertörténethez" vezetett. Ezen belül a jobb híján Auschwitznak nevezett, egyedülálló, hasonlíthatatlan betetőződéshez is vezetett, tehát mindenfajta történetmondást mint folytathatóságot, folytatólagosságot megszakító, s így a szellemet (a tudományt, a művészetet) végletesen veszélyeztető tapasztalattá vált. A felejtésben eredetileg benne rejlő és védelmezői által teljes joggal hivatkozott szabadság-lehetőség a szabadság szörnyszülöttjévé változhatott. Ebből a szempontból is fontos része a könyvnek a VI. fejezet (A felejtés művészete mint erőforrás), amely mások mellett Nietzschének a felejtés megújító lehetoségeiről szóló, a XX. századot sokértelműen előlegező nevezetes, nagyszabású, felforgató, radikálisan kritikai esszéjét interpretálja (A történelem hasznáról és káráról - az Élet számára, 1873/1874).

Az Alzheimer-kór és a felejtés

Vajon az ember oly magasra fejlesztette a felejtés művészetést, hogy ez már uralva mindennapjait Alzheimer-kór tűneteivel tetőzhet. Vajon, ha társadalmilag azon vagyunk, hogy elfelejtsük a múltat és emlékeket, nem okozhat-e ez társadalmi Alzheimer-kórt?

Vizsgáljuk meg bensőnket és érzéseinket. Napjaink betegség-hullámainak okai néha lelki bajainkban keresendők.

forrás: Balassa Péter: Harald Weinrich: Léthé. A felejtés muvészete és kritikája

Sigmund Freud Feljegyzés a "varázsnoteszrol" címu, 1924-es keltezésu rövid írásában arról értesíti olvasóját, hogy mostanában, akkortájt Bécsben kapható egy új író- és játékszer. E varázsnotesz elmés szerkezetként egyszerre muködteti a lejegyzés törölhetoségét és tárolható emlékezetét (SMS ante?) Weinrich kommentárja: "A varázsnotesz viaszrétege egyszerre hordozója a múlandó és a tartós emlékezetnek, vagy megfordítva: a múló és a maradandó felejtésnek." Harald Weinrich, az egyik legjelentékenyebb, noha nálunk talán nem véletlenül kevésbé divatos kortárs irodalomtudós 1997-ben publikált remek könyvében sokszor nemcsak textusokat, opusokat elemez, hanem efféle eseteket, tárgytörténeti példákat is.

Weinrich műve nagyszerű történeti munka, Auerbach, Curtius, Spitzer teljesítményének méltó folytatása, a humán tudományosság csaknem évszázada újrakezdett átértelmezésének jegyében, annak önbizalmát, autonóm tudás-státusát helyreállító értelmében. Vagyis XX. század végi tudósként természetesen már hagyományként kezeli a század eleji-közepi megszabadulást a Történelem XIX. századi, historicista metafizikájától, történetfilozófiai spekulációitól (tehát a humántudománytól mint antikváriusságtól és monumentalizmustól). Ugyanakkor a jelenkori szellemtudományosság olykor időtlenített, anyagtalanodó, a történeti tapasztalás mibenlétéről és "ábrázolhatóságáról" olykor elgondolkodni sem hajlandó, önjáró nyelvi konstrukcióként működő tudománytermelésétől is szabad. (Tehát a tudománytól mint sajátos feledtetőgéptől, nárcisztikus leváltósditól, leleplezősditől és leszámolósditól is mentes, illetve a humántudománytól alapjaiban különböző természettudományhoz való törleszkedéstől is.) A mű ironikus és élvezetes sajátossága, hogy - Auerbachra emlékeztetve - a szóba hozott alkotásokat, ha utalásszerűen is, de tematikus értelemben sem rest újramesélni. Ami nem pusztán előzékenység, hanem alighanem azon a nem indokolatlan gyanún alapul, hogy (tudós) olvasói sem emlékeznek egészen azokra a művekre, amelyek szóba kerülnek...

A könyv olvasása közben a recenzens egyszeruen magának a változásnak, változékonyságnak a leírási és értelmezoi kötelezettségét és szabad szellemi örömét élvezte, no meg a kifejtésbeli egyensúly és arányosság muvészetét. Anélkül, hogy a túleroltetett jelentés-adás és az ellenszegülo, lázadó olvasat olykor terméketlen fáradalmaival kellett volna bajlódnia. A szerzo mindeközben olyan, a derridai írásfordulat után különösen idoszeru alapkérdésekhez szól hozzá, mint a szóbeli emlékezet és az írásbeliség szembenállása (ez utóbbi mint az emberi feledés kiindulópontja ), vagy mint a pontos emlékezoképesség és az alkotó - tehát felejteni, hárítani kész - ingénium vélt vagy valós ellentéte, vagy mint a tárolás = felejtés napjainkbeli tudásszerkezeti problémája. Az a megállapítás tehát, hogy "történeti munka", kiegészítendo azzal, hogy a történeti tudományosság elméleti helyzetét újragondoló munka: "A szellem-és társadalomtudományok nem muvelhetok a kellemetlen meglepetésekkel szemben biztonságot nyújtó történelmi tapasztalat nélkül .... anélkül, hogy visszahátrálnának a régi tudományosság memorializmusába, ugyanakkor nem kerülhetik meg a tudományos oblivionizmus játékszabályait és nyelvjátékait."  

A könyv olvasása közben a recenzens egyszerűen magának a változásnak, változékonyságnak a leírási és értelmezői kötelezettségét és szabad szellemi örömét élvezte, no meg a kifejtésbeli egyensúly és arányosság művészetét. Anélkül, hogy a túlerőltetett jelentés-adás és az ellenszegülő, lázadó olvasat olykor terméketlen fáradalmaival kellett volna bajlódnia. A szerző mindeközben olyan, a derridai írásfordulat után különösen időszerű alapkérdésekhez szól hozzá, mint a szóbeli emlékezet és az írásbeliség szembenállása (ez utóbbi mint az emberi feledés kiindulópontja ), vagy mint a pontos emlékezőképesség és az alkotó - tehát felejteni, hárítani kész - ingénium vélt vagy valós ellentéte, vagy mint a tárolás = felejtés napjainkbeli tudásszerkezeti problémája. Az a megállapítás tehát, hogy "történeti munka", kiegészítendő azzal, hogy a történeti tudományosság elméleti helyzetét újragondoló munka: "A szellem-és társadalomtudományok nem művelhetők a kellemetlen meglepetésekkel szemben biztonságot nyújtó történelmi tapasztalat nélkül .... anélkül, hogy visszahátrálnának a régi tudományosság memorializmusába, ugyanakkor nem kerülhetik meg a tudományos oblivionizmus játékszabályait és nyelvjátékait."

Irodalom, felejtés és Alzheimer-kór

Ezzel a csodás irodalmi elemzéssel vezetném be napjaink egyik fenyegető problémáját, az Alzheimer-kórt. Sokszor tartják úgy, hogy betegségeinknek hátterében lelki probléma húzódik meg. Vajno az Alzheimer-kór nyitja az ember ösztönös törekvése a felejtésre?

forrás: Balassa Péter: Harald Weinrich: Léthé. A felejtés muvészete és kritikája

A pszichés érzéketlenség elérésére irányuló kísérlet máris maga után vonja az eszkaláció első fokozatát: jelentkezik valamilyen tünet – kicsiny, ártalmatlan, de hűséges. A késztetés ezáltal megvalósult, bár tulajdonosa ezt meg akarta akadályozni. A pszichés impulzus ugyanis átültetésre, azaz, megéltségre vágyik, arra, hogy leszállhasson az anyagiság világába. Ha tehát nem ültetjük át szabad akaratunkból a testiségbe, akkor a tünetképzés kerülő útján jut el oda. Jól felismerhető ebben is az a minden körülmények között érvényes szabály, amely szerint minden késztetés, amelytől identifikációnkat megvonjuk, látszólag kívülről fog közeledni felénk.

A funkcionális zavarokat – amelyekkel a kezdeti védekezés után általában hamar megtanulunk együtt élni – mindenekelőtt az akut gyulladásos tünetek követik, amelyek a probléma természete szerint a testben szinte mindenütt megtelepedhetnek.

Ezeket a tüneteket a laikusok az -itis végződésről ismerhetik fel. Minden gyulladá- sos megbetegedés aktuálisan, konkrétan felszólít, hogy fogjunk fel valamit, s – amint azt a könyv második részében részletesen be is mutatjuk – egy tudattalan problémát akar láthatóvá tenni. Ha ez nem sikerül – végül is világunk nemcsak konfliktus-, de infekcióellenes is –, az akut gyulladások krónikussá (-ose) változnak. Aki a gyulladás üzenetéből nem hallja ki a változtatásra irányuló aktuális felhívást, olyan társat szerez be magának, aki intő jelenlétével hosszú időn keresztül kísérni fogja. A krónikus folyamatok tendenciájukban lassan visszafordíthatatlan testi elváltozásokhoz vezetnek, amelyeket azután gyógyíthatatlan betegségnek nevezünk.

Az utolsó eszkalációs fokozat a veleszületett torzulásokkal és zavarokkal olyan, mint az az egyenes, amelynek a vége kezdetébe torkollik. Amit halálunkig nem fogunk fel, azt tudatunk problémaként hurcolja magával a következő inkarnációba. Ezzel olyan témát érintettünk, amely kultúránkban még egyáltalán nem magától értetődő. Bár ez a hely itt nem alkalmas arra, hogy a reinkarnáció tanát megvitassuk, mégis elkerülhetetlen, hogy említést tegyünk a reinkarnációval kapcsolatos nézeteinkről, enélkül ugyanis egyes esetekben nem lenne követhető gondolatmenetünk a betegségről és a gyógyulásról. Sokak számára ugyanis a betegséggel kapcsolatos tartalmi koncepciónk nem alkalmazható, s így tarthatatlan a gyermekbetegségek s külö- nösen a veleszületett zavarok esetén.

Fertőzés és gyulladás

Az emberi testben lezajló betegségfolyamatok egyik leggyakoribb oka a fertőzés. A legsűrűbben előforduló akut szimptómák a gyulladások; a megfázástól a tüdő- gyulladáson át a koleráig és a himlőig. A latin betegségnevek „-itis” végződése mindenkor arról árulkodik, hogy gyulladásos folyamatról van szó (colitis, hepatitis stb.). A fertőzéses megbetegedések terén a modern orvostudomány az antibiotikumok (például penicillin) és az oltások felfedezésével óriási lépést tett előre.

Bár nemrég még a leggyakoribb halálok a fertőzés volt, ma már ez az egészség- ügyileg jól ellátott országokban inkább kivételnek számít. Ez persze nem azt jelenti, hogy manapság kevesebb fertőzésen esünk át, inkább csak azt, hogy a fertőzések leküzdésében megfelelő fegyverekkel rendelkezünk.

Akinek ez a (mindenesetre elfogadott) terminológia túlságosan „háborúsnak” tű- nik, ne tévessze szem elől, hogy a gyulladásos folyamatoknál valójában egyfajta „há- borúról” van szó, amely a testben játszódik le: a test immunrendszere megtámadja s legyőzi az egyre veszélyesebbé váló ellenséges kórokozókat (baktériumokat, vírusokat, toxinokat). E küzdelem tünete a duzzanat, a kivörösödés, a fájdalom és a láz. Ha a test sikeresen vette fel a harcot a betolakodó kórokozóval, átvészeljük a betegséget.

forrás: Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

Minden kisgyermek – sőt valljuk meg, a felnőttek igen nagy része is odavan a mesékért, akár arról van szó, hogy hallgatjuk vagy olvassuk azt, akár arról, hogy mi magunk kerülünk a mesélő szerepébe. A Dixit lehetőséget ad mindkét szerep kipróbáláshoz. De vajon miét is olyan fontosak a mesék az ember életében?

Ma is, akárcsak régen, a gyermeknevelés legfontosabb feladata a felnövekedés segítése: hogy a gyermek saját maga találja meg élete értelmét. Ha a lét mélyebb értelmét keressük, hinnünk kell abban, hogy fontos feladataink vannak, és állandó fejlődési lehetőség nyílik meg előttünk. A mesék látszólag nem sokat segítenek a modern társadalomban felnövekvő generációnak, hiszen jóval régebben jöttek létre, az életkörülmények pedig jelentősen megváltoztak. Valójában a mesék, különösen a népmesék gazdag tapasztalati anyagot szolgáltatnak az igazán fontos kérdésekben.

Elsősorban az ember belső problémáinak megértéséhez és megoldásához nyújtanak komoly segítséget. A sok évezredes szájhagyomány a meséket addig finomította, míg egyaránt alkalmassá váltak nyilvánvaló és rejtett jelentések közlésére, amit szimbolikus jelentésnek nevez a szakirodalom. Egyszerre tudnak szólni az emberi személyiség különféle belső rétegeihez: a tudatos, tudatelőttes és tudattalan világhoz. Segítségével a gyermek tudattalan tartalmait tudatos képzelődéssé alakítja. Ha a tudattalant elfojtjuk, és tartalma nem nyer bebocsátást a tudatos énbe, akkor a tudattalan elemek származékai súlyosan károsíthatják személyiségünket. A szülők és a pedagógusok túlnyomó többsége mégis azt hiszi, hogy a gyermektől távol kell tartani szorongásait, kaotikus, agresszív képzelgéseit. A mese sajátos művészi forma, irodalmi értékei vannak, műalkotás: gazdagságát és mélységét a legalaposabb elemzés sem merítheti ki. A gyermek minden más műalkotásnál jobban megérti. Megjelenik benne, és rajta keresztül jut el a gyermekhez az emberiség közös kultúrkincse.

A mesék, a mítoszok, legendák, vallási motívumok egy tőről fakadnak, visszavezethetők az emberiség írásbelisége előtti történelmi időszakba és beágyazódnak a kultúrtörténeti emlékekbe. A platóni eidosz magyarázó leírása szerint történeteink a bennünk élő ősidők óta meglévő általános képekből, a kollektív tudattalanból erednek. A mesék nagyobb része felett teljes mértékben a képzelet uralkodik. A mesék mindig realisztikusan kezdődnek. Aztán elindul a szándékos ködösítés: a régi kastélyok, a sötét barlangok, a szobák, ahová nem szabad belépni, az áthatolhatatlan erdők és a réges-régen világa mind arra utalnak, hogy valami nem látható, rejtett belső dolog fog feltárulni előttünk. A gyermek tudja, hogy a mesék nem a hétköznapi valóság, hanem a szimbólumok nyelvén beszélnek hozzá. Nyilvánvaló, hogy a lélek belső útjain járunk. A csodák világában tett utazás végén a gyermeket visszavezeti a valóságba. Így megtanulja, hogy bátran alámerülhet, majd visszatérhet a képzelet világából - a boldog, de csodák nélküli valóságba.

A legújabb álomkutatás kimutatta, hogy ha valaki alhat ugyan, de álmodni nem engedik, kevésbé sikeresen birkózik meg a valóság problémáival. Saját tudattalan problémáit nem tudja álmokban feldolgozni, és ez érzelmileg megzavarja. Ha a gyermek csak „valósághű” történeteket hall, arra a következtetésre juthat, hogy belső valóságának jelentős része szülei és a külvilág számára elfogadhatatlan. A kultúránkban uralkodó felfogás nem vesz igazán tudomást az emberi természet árnyoldaláról. A mese lehetőséget teremt a személyiség árnyékának megismerésére és megoldásokat kínál a nyomasztó lélektani nehézségekre. Sok szülő vallja, hogy a gyermeket csak valóságos, kellemes dolgokkal, az élet napos oldalával szabad megismertetni. De az egysíkú megismeréstől egysíkú lesz a lélek és a való élet korántsem csupa napfény. Azt szeretnénk elhitetni gyermekeinkkel, hogy eredendően minden ember jó és mi szülők pláne csak azok lehetünk. Csakhogy a gyermekek tudják, hogy ez nem így van, hogy ők maguk sem mindig jók, de, még ha jók is, gyakran szeretnének inkább nem azok lenni. Pszichológiai iskolák szerint az igazi fejlődés feltételezi, hogy el tudjuk fogadni az élet problematikus természetét, hogy a nehézségek ne győzhessenek le, és ne futamítsanak meg bennünket. A mesék egyetemes emberi problémákat vetnek fel. Az emberi személyiség kialakulásáról és fejlődéséről szólnak.

A felnövekvés során a gyermeknek rengeteg pszichológiai problémát kell megoldania. Le kell győznie narcisztikus csalódásait, ödipális konfliktusait, testvérféltékenységét, meg kell tanulnia eltépni a gyermeki függőség szálait és egy felnőtt, önálló életet kell kialakítania. A mesék úgy tudnak beszélni az eközben átélt súlyos belső feszültségekről, hogy a gyermek öntudatlanul is megérti azokat. Eközben nyíltan szembesítenek az alapvető emberi létfeltételekkel: beszélnek az öregedésről, halálról, az emberi lét határairól.

Dixit: engedd szabadjára a fantáziád!

A Dixit nem egy hagyományos társasjáték. A Dixit valami egészen különleges, amit muszáj kipróbálnia mindenkinek, aki szereti a meséket. Hogy miért? Mert a Dixit teret ad, hogy kipróbálhassuk, milyen lehet mesélőnek lenni, és próbára is tesz mindenkit, hiszen ki is kell találni miről, melyik kártyáról szól a mese. Ez varázslat a javából.

forrás: Janovszki Gabriella: A játék és a mese kultúrtörténeti jelentősége, szerepe gyermekkorban, valamint egész felnőtt létünk során

Rumini kalandjai egyre több gyermek és szülő számára válnak ismertté és szeretetté, de lássuk, milyen más egerekkel találkozhatunk a mesetörténelem során, akik hasonló sikereket tudhatnak magukénak.

A macska meg az egér barátsága

Egy macska megismerkedett egyszer egy egérrel, s addig-addig mondogatta neki, hogy így meg úgy szereti, míg az egér rá nem állt, hogy egy házba költöznek, és közös háztartást vezetnek.

– Hanem télire készletet kell ám gyűjtenünk, különben felkopik az állunk – mondta a macska. – Neked, egérke, különben is vigyáznod kell, hová dugod az orrodat, még utóbb beleesel valami csapdába! A jó tanácsot tett követte: vettek egy kis bödön zsírt; csak azt nem tudták, hová dugják. Hosszas töprengés után azt mondta a macska:

– Nem tudom, hol lehetne jobb helyen, mint a templomban, onnét ugyan senki el nem meri lopni; letesszük az oltár alá, s addig hozzá sem nyúlunk, míg a szükség rá nem kényszerít. Biztonságba helyezték hát a bödönt; de kis idő múlva nagy étvágya támadt a macskának a zsírra, s így szólt az egérhez:

– Hallod-e, egérke, nénémasszony meghívott keresztkomának, gyönyörű cicája született, szép fehér zsemlefoltos, azt kell keresztvíz alá tartanom. Adj nekem kimenőt mára, viseld gondját egyedül a háznak.

– Csak menj isten nevében – felelte az egér –, s ha valami jót eszel, gondolj rám. Magam is innék egy gyűszűnyi áldomást a keresztelői aszúból!

Persze egy árva szó sem volt igaz az egészből; a macskának nem volt se nénjeasszonya, se keresztapának nem hívták meg. Ment egyenest a templomba, odaosont a bödönhöz, nyalni kezdte a zsírt, mind lenyalta a fölét. Mikor jóllakott, sétált egyet a háztetőkön, nézelődött, szemlélődött, aztán leheveredett, elnyúlt a napon, s nyalta elégedetten a bajuszát, valahányszor eszébe jutott a zsírosbödön. Nem is ment haza előbb, csak estefelé.

– No, megjöttél? – fogadta az egér. – Biztosan jól mulattál.

– Megjárja – felelte a macska.

– Hát a kicsinek mi lett a neve? – tudakolta tovább az egér. –

Lefölét – vetette oda kurtán a macska. –

Lefölét?! – kiáltott föl ámulva az egér. – Furcsa név, életemben ilyet nem hallottam még. Vagy a ti családotokban talán szokásos?

– Furcsa, nem furcsa, semmivel sem rosszabb holmi Morzsafalónál, ahogy a te keresztkölykeidnél járja – vágta el a vitát a macska. Nem sokkal ezután megint csiklandozni kezdte a macska ínyét az étvágy.

– Igazán megtehetnéd újra a kedvemért, hogy egyedül viseled gondját a háznak – mondta –, engem megint keresztkomának hívnak, nem utasíthatom vissza, olyan szép fehér sáv van a cica nyakán! A jóságos egérke megint beleegyezett, a macska meg elosont a kertek alatt, belopódzott a templomba, és félig kinyalta a zsírosbödönt. „Hiába, mindig az esik a legjobban, amit maga eszik az ember” – mondta, és szerfölött elégedett volt a napi munkájával. Ahogy hazaért, kérdi az egér:

– Hát ennek a gyereknek ugyan mi lett a neve?

– Befelét – felelte a macska.

– Hogy mondod? Befelét? Életemben nem hallottam még ezt a nevet; fogadjunk, hogy nincs is benne a kalendáriumban! Hanem a macskának csakhamar újra összefutott a nyál a szájában, valahányszor a bödönre gondolt.

– Három az igazság – mondta az egérnek –, megint keresztelőre hívnak, a kicsi fekete, mint a szurok, csak a mancsa fehér, de azon kívül aztán egy szál nem sok, annyi fehér szőre sincsen, az ilyesmi nagy ritkaság, minden szent időben egyszer ha megesik. Ugye, elengedsz?

– Lefölét! Befelét! – mormogta az egér. – Olyan fura nevek, annyit tűnődöm rajtuk.

– Mert folyton itthon kuksolsz a szürke háziruhádban, hagyod, hogy a hajad a nyakadba nőjön, és képzelődöl – felelte a macska. – Így van az, ha valaki ki sem teszi a lábát a szobából. Míg a macska odajárt, az egér kitakarította, rendbe tette a házat. A pákosztos macska meg ezalatt kinyalta mind egy cseppig a zsírt a bödönből. „Addig úgysincs nyugta tőle az embernek, amíg mindet meg nem ette” – mondta magában, és csak késő este tért haza, kövéren, jóllakottan. Az egérnek az volt az első dolga, hogy a harmadik keresztfiú nevét tudakolta.

– Biztosra veszem, hogy ez sem fog tetszeni neked – felelte a macska. – Úgy hívják, hogy Cseppetsem. – Cseppetsem! – kiáltotta az egér. – Ez a legmeghökkentőbb név valamennyi közt, még sosem találkoztam vele nyomtatásban. Cseppetsem! Vajon mit jelent ez? Fejét csóválta, összegömbölyödött, és lefeküdt aludni. Ettől fogva senki nem hívta többé keresztkomának a macskát. És nemsokára beköszöntött a hideg tél, odakint már nem akadt semmi ennivaló. Akkor az egérnek eszébe jutott a macska bölcs tanácsa.

– Gyerünk, barátom – mondta neki –, keressük meg a bödönünket, eddig megőriztük, bezzeg most jólesik majd!

– Az igaz – felelte a macska –, jólesik majd neked, akárha az ablakot nyalogatnád. Útnak indultak, s ahogy odaértek a templomba, ott volt a bödön a helyén, csakhogy üresen.

– Ó, most látom csak, mi történt, most derül ki, milyen barátom vagy! – kiáltotta az egér. – Azzal, hogy keresztelőre mégy, fölfaltad az egészet, előbb le a fölét, aztán be a felét, végül nem hagytál…

– Nem hallgatsz! – rivallt rá a macska. – Ha még egy szót szólsz, bekaplak!

– ...cseppet sem – mondta a szegény egér, mert már a nyelvén volt, s akarta, nem akarta, kiszaladt a száján. A macska utánaugrott, de az egér gyorsabb volt, elszaladt. Azóta is vigyáz, hogy a macskával ne találkozzék.

Rumini: kis egér nagy pácban

Rumini kalandjainak története sikert sikerre halmoz, ami nem is véletlen, hiszen a kisegér izgalmas kalandjai felkeltik és lekötik a gyermekek figyelmét. Ezért sem meglepő, hogy az elmúlt években kötelező olvasmány lett Rumini története, hiszen végre egy olyan meséről beszélünk, ami megszeretteti a gyerekkel az olvasást. Rumini minden szempontból élmény, nem számít, hogy olvassuk, nézzük, vagy játszunk vele, sikere garantált.

Forrás: Grimm mesék

Az antik filozófia és gondolkodásmód

Az antik gondolkodók a filozófia feladatát nem az absztrakt problémák megoldásában, vagy a módszeres gondolkodás kidolgozásában látták; a filozófiát sokkal inkább az igazsághoz vezető útnak tartották. Az elmélet egyes elemei már a modern filozófusoknál is megtalálhatóak – gondoljunk csak Kantra, aki szerint a görög gondolkodók sokkal jobban megközelítették a filozófus eszméjét, mint modernkori társaik; Hegelre, aki sajnálatát fejezi ki afelett, hogy a filozófiát nem gyakorolják többé privát művészetként, mint a görögöknél; vagy Heideggerre, aki a létezés görög értelméhez való visszatérésre szólít fel. Koncepciójának újdonsága ugyanakkor abban áll, hogy Hadot a kereszténységben látja azt a hajtóerőt, ami a filozófia hanyatlásához vezet.

A lelkigyakorlatok és a filozófia kapcsolatának kutatása sem új keletű. Hadot álláspontja abban hoz újdonságot, hogy a lelkigyakorlatokat nem pusztán dialektikus módszernek, hanem az egyetlen helyes életmódnak és magatartásformának tekinti. Az Hadot által leírt lelkigyakorlat ugyanis erkölcsi, intellektuális és gondolati dimenzióval egyaránt rendelkezik. A lelkigyakorlatok célja a szenvedélyek kordában tartása és a helyes életvitel kialakítása. A filozófia, mint „meditáció” tehát nemcsak a gondolkodást, hanem a személyiség egészét érinti. Hadot a lelkigyakorlat fogalmát Szókratész, Marcus Aurelius és Michelet gondolatainak és műveinek elemzésén keresztül fejti ki. Szókratészt, a bölcsességben magát folyamatosan gyakorló filozófus ősképeként, míg Marcus Aureliust rendszeresen írásos lelkigyakorlatokat végző filozófus császárként mutatja be, akinek épp a lelkigyakorlatokon keresztül sikerül eljutni a végső bölcsességhez, és megtalálni lelki békéjét.

Michelet velük szemben egy modern francia gondolkodó, akinek kitüntetett pozíciója Hadot szemszögéből abban áll, hogy Marcus Aurelius követőjeként egész életében azon fáradozott, hogy megvalósítsa a saját lelke és az objektív valóság között fennálló egyensúlyt, azaz végrehajtsa az általa harmonizációnak nevezett folyamatot. Hadot meglátása szerint nincs még egy előítélet, amely olyan mélyen meggyökerezett volna a modern történészek gondolkodásában, mint az a gondolat, hogy az antik filozófia az egyén visszahúzódása önmagába. Ezt a felfogást azonban két okból is helytelennek tartja. Először is azért, mert antik filozófiát közösségben gyakorolják, amelynek tagjai együtt kutatnak, kölcsönösen segítik, és szellemileg-lelkileg támogatják egymást. Másrészről a közösség tagjai sosem hagynak fel azzal, hogy a várost és polgártársaikat szolgálják. A filozófiára alapozott élet minden esetben a közösség iránt érzett elkötelezettséget vonja maga után. Hadotnak napjaink filozófiai élete szempontjából is releváns tétele szerint tévedés azt gondolni, hogy a filozófia a hellenizmus korában gyökeres átalakuláson ment át.

A közkeletű elképzeléssel szemben a hellenisztikus filozófia nem azért jött létre, hogy a politikailag elvesztett szabadságot a belső szabadsággal kompenzálják. Ebből ugyanis az következne, hogy az életformaként felfogott filozófia független a társadalmi és politikai környezettől, amely nyilvánvalóan védhetetlen álláspont. Hadot szerint egy-egy filozófiai iskola olyan életmódot és életszabályokat ír elő követői számára, amelyek befolyásolják életét és személyiségét egyaránt. Az életmód lényegi összetevői a lelkigyakorlatok, azaz az én megváltoztatásának és átalakításának különböző technikái. A választott életmódot az iskola követői a meditáció, az önmagukkal való beszélgetés, a lelkiismeret-vizsgálat, a képzeletgyakorlatok, illetve az önuralom segítségével valósítják meg.

Az ókori lelkigyakorlatok rendkívül sokfélék. Egyesek a helyes erkölcsi életre (Plutarkhosz), mások a szellemi koncentrációra helyezik a hangsúlyt, és a kozmosz és a természet tanulmányozása felé irányítják a lelket (platonikus hagyomány), ritkábban a személyiség átformálásával (Plótinosz) érnek véget. A gyakorlatok érzelmi és fogalmi tónusa a különböző iskolákban más és más. Az életerő mobilizálása és a végzet hatalmába való beletörődés a sztoikusoknál, a feszültség csökkentése és az elszakadás az epikureusoknál, illetve mentális koncentráció és az érzéki világtól való eltávolodás a platonikusoknál.

A látszólagos különbségek ellenére azonban ezek az iskolák céljaikat és eszközeiket tekintve alapvetően azonosak, amennyiben céljuk az önkiteljesítés és erkölcsi jobbá válás, eszközeik pedig a meggyőzés és a mentális koncentráció. A lelkigyakorlatok célja az önnevelés (paideia), amely megtanít bennünket arra, hogy kritikusan viszonyuljunk az emberek hétköznapi létmódjához, és az értelemnek megfelelő életet éljünk. A filozófia Hadot értelmezése szerint tehát életművészet, magatartás, és gyakorlat, amely hozzájárul ahhoz, hogy az ember önmagára eszmélve helyes képet alkosson a világról.

Pierre Hadot és a filozófia

Pierre Hadot tudományos tevékenységét az ókori művek fordítása és szövegkiadása fémjelzi. Az ő munkájának köszönhetően olvashatóak francia nyelven a keresztény újplatonikus Marius Victorius teológiai művei, és Plótinosz meghatározó fontosságú értekezései. A filozófia területén végzett munkássága előtt már történészként is az antikvitás újfajta értelmezésének lehetőségével foglalkozott. A lélek iskolája – lelkigyakorlatok és ókori filozófia című könyvét először 1981-ben adta ki, mely ma is a filozófia témájú könyvek egyik legismertebbje.

 Forrás: Faragó Emese: A lélek metamorfózisa

3. rész: A feltámadt délnyugati szél 

csak úgy repítette a Szélkirálynőt. Az óriáspolipot maguk mögött hagyták, és a tenger színe sem volt
már olyan fenyegetően sötét, mint amikor a Ragacs-tenger közepén jártak. A kapitány a hajó hátsó korlátjának maradványainál állt.
Körülötte sürgött néhány matróz, és ott volt a hajó ezermestere, Dolmányos papa is.
– Jó nagy pusztítást végzett az a polip – csóválta a fejét a kapitány. – Minél hamarabb meg kellene javítani a faszerkezetet. Veszélyes így hajózni tovább. Ez a hátsó rész nem bír ki még egy vihart.
– Nem bizony – vakargatta a fejét Dolmányos papa –, de a javításhoz horgonyt kéne vetni, és jó pár köteg deszkára is szükségem volna.
– Márpedig deszka egy szál sincs a hajón. Még a mentőcsónakokat is fel kellett áldoznunk.
– Pedig a javításhoz mindenképpen fára van szükség.
– Ötszáz mérföldre vagyunk a legközelebbi kikötőtől. Legalább egy hétig tart odáig az út, ráadásul nem is arra kell mennünk – mormolta a kapitány.
– Ha ki tudnánk kötni valahol, vághatnánk fát a javításhoz. Az is megtenné – gondolkozott Dolmányos papa.
A kapitány bólintott.
– Beszélek Sebestyénnel és megnézzük a térképet. Hátha találunk egy kis szigetet.
A kapitány elsietett, a matrózok pedig aggódva kémlelték az eget. Nehogy rájuk törjön egy vihar, mielőtt befoltozzák a megrongálódott részt.
Eközben Negró a fedélzeten intézkedett. A polip elleni küzdelem során bizony hatalmas lett a felfordulás. Mindenütt törött rudak, zsákdarabok, faforgácsok hevertek. Valaki a szerszámos ládát is vízbe dobta, tartalma szanaszét hevert a kabinok előtt.
– Roland, keríts egy zsákot, és szedd össze a szerszámokat! – osztotta Negró a munkát. – Fábián, gyűjtsd össze és vidd a raktárba ezeket a rudakat. Balikó, Rumini, súroljátok tisztára a fedélzetet!
– Már megint nekünk kell felmosni – dühöngött Rumini, de Balikó oldalba bökte.
– Nyugi, nem mosunk fel és kész.
Rumini csodálkozva nézett Balikóra, aki hatalmasat kacsintott.
– Nincs mivel. Vízbe dobtam a felmosó dézsát és partvisokat is.
– De a vödröket...
– Azokat is. És a felmosó rongyot!
– De a felmosó rongy nincs is fából – képedt el Rumini. Balikó büszkén kihúzta magát.
– Nem baj, azért én bedobtam. Untam már, hogy mindig nekünk kell padlót súrolni.
– Hát ti mit sutyorogtok itt? – lépett hozzájuk szigorú arccal Negró, de mielőtt válaszolhattak volna, felharsant az őrszem hangja:
– Föld a láthatáron!
Mindenki a korláthoz rohant és a szemét meresztette a távolba. Sajtos Pedro, az őrszem, a magasból mutatta az irányt, a kapitány pedig szeméhez emelte a távcsövét.
– Te látsz valamit? – sandított Balikó Ruminire.
– Nem én. Túl messze vagyunk még. Pedro is csak távcsövön át vette észre.
A kapitány Sebestyénre nézett.
– Kicsi sziget, nagy heggyel a közepén. Úgy öt-hat mérföldnyire lehet.
– A térképen nincs semmi.
– Akkor ez egy felderítetlen sziget.
– Kikötünk? – kérdezte Sebestyén.
Muszáj. Fát kell szereznünk a javításhoz, és az élelmiszerkészletünket is fel kéne tölteni. Ha laknak bennszülöttek a szigeten, talán egy-két kenut is vehetünk tőlük az elveszett mentőcsónakok helyett.
– Azért legyünk óvatosak – morogta Sebestyén a bajusza alatt. Még mindig a Ragacs-tengeren járunk. Ki tudja, mi lakik azon a szigeten.
– Akkor is kikötünk – döntött a kapitány, Sebestyén pedig a sziget felé fordította a hajó orrát. Néhány óra múlva már szabad szemmel is jól lehetett látni a szigetet. A középen magasló hegyet mindenütt harsányzöld erdő övezte.
– Ekkora erdőben biztosan találunk megfelelő fákat – örvendezett Dolmányos papa.
– Nagyon sűrűnek tűnik – hunyorgott Negró. – Lehet, hogy valódi dzsungel. Nem árt, ha vigyázunk. Tele lehet mérges kígyókkal, pókokkal, vadállatokkal.
Ennek hallatán Rumini izgatottan fészkelődni kezdett.
– Lehet, hogy óriási gyümölcsfák is nőnek ott – ábrándozott Balikó. – Kéne egy kosár.
– Igen, ez az – pattant fel Rumini, és megindult a legénységi kabinok felé.
Balikó utána szaladt.
– Van kosarad?
– Dehogy, a dobozomért megyek.
– Azért a kis rácsos vacakért? Abba még egy ananászt se tudunk bepréselni.
– Nem is kell. Én nem gyümölcsöt akarok beletenni.
– Hát mit? – képedt el Balikó.
– Bogarat, pókot, hangyát. Amit találok.
– Te nem vagy normális.
– Neked meg mindig csak az evésen jár az eszed. Kérj Ajtonytól egy szakajtót, engem meg hagyjál békén – dühösködött Rumini.
– Minek neked az a bogár meg pók? Szedjünk inkább datolyát – próbálkozott Balikó.
– Én pókot szedek.
– A datolya sokkal finomabb. De szedhetünk fügét vagy banánt is.
– Nem érted? Igazi pókot akarok. Te pedig egy haspók vagy, úgyhogy semmi dolgom veled.
– Ne csináld már, Rumini. Legalább mondd meg, miért akarsz pókot gyűjteni…

Szerethető kötelező olvasmány: Rumini

Számtalan állatmese létezik, mégis az egyik legkedvesebb a Rumini. Hogy miért? Talán mert az egérkék aprók és szerethetőek. Talán mert a Rumini fordulatokban gazdag, mégsem agresszív vagy erőszakos, mint a legtöbb mai gyermekeknek szánt könyv vagy film. A Rumini a szülők gyermekkorát idézi, mikor a mese még mese volt, azzal a céllal, hogy elvarázsoljon, hogy beindítsa a fantáziát, vagy épp. hogy álomba ringasson. 

Forrás: Berg Judit: Rumini

2. rész: Már egy hete tartott az út:

– Nem tetszik nekem ez a vidék – mondta a kapitány. – A szél elsodor minket az Azúr-tengerről. Attól tartok, hamarosan a Ragacstenger vizére jutunk. Szeretném elkerülni azt a helyet.
– Nehéz lesz – csóválta a fejét Sebestyén. – Állandóan déli szél fúj. Egyenesen visz minket északra, ha akarjuk, ha nem. Olyan erős, hogy nem tudunk megfordulni.
A kapitány pipára gyújtott, és a térképet nézte.
– Már tegnapelőtt keletnek kellett volna venni az irányt. Ha észak felé megyünk, sokkal tovább tart majd az út, és csak kerülővel jutunk vissza a Sárkány-szoroshoz. Már ha egyáltalán kijutunk a Ragacs-tengerről.
Nem csoda, hogy a kapitány és Sebestyén aggódtak. Az a fránya déli szél olyan vizekre sodorta a hajót, amit minden matróz szeretne elkerülni. A tenger színe egyre sötétebb lett, a korábbi azúrkék víz lassacskán kékes-feketébe fordult. Megváltozott a szél zúgása is, úgy hangzott, mintha gonosz nevetés dübörögne mindenütt. Senki sem tudta, miért veszélyes a Ragacs-tenger, csak azt tudta minden hajós, hogy jobb messzire elkerülni ezt a baljós vidéket. Időnként híre járt a kikötőkben, hogy ez vagy az a hajó elsüllyedt a Ragacstengeren, máskor meg valami szörnyetegről suttogtak a vén tengerészek. Biztosat senki sem mondott, csak azt hajtogatták, hogy jobb még a tájékát is elkerülni ennek a sötét helynek. És most mintha még a szél is az egerek ellen dolgozna: hatalmas erővel sodorta a vitorlást a veszélyes irányba.
A matrózok a fedélzeten dolgoztak. Rumini és Balikó éppen a szerszámosládából merték a vizet. Előző nap ugyanis akkora vihar tombolt, hogy a hajó felett átcsapó hullámok minden lyukat vízzel töltöttek meg.– Elegem van – siránkozott Balikó. – Reggel óta vizet meregetünk egy kis-vödörrel. Szeretnék végre hátradőlni és gond nélkül fütyörészni.
– Vagy inkább gond nélkül kekszet majszolni, nem? – vigyorgott Rumini.
– Egy a lényeg: elég volt – tette le vödrét Balikó. – Befejeztem. Felállt és felkapaszkodott a korlátra.
– Dolgozz egy kicsit nélkülem. Én most a tengert kémlelem. Egy darabig kémlelte a tengert, aztán összehúzta a szemöldökét, végül döbbenten szólt hátra:
– Te, Rumini, én még ilyet nem láttam. Egészen fekete a tenger.
– Tegnap az volt a baj, hogy túl nagyok a hullámok, tegnapelőtt a szél hangja nem tetszett, ma meg túl fekete a tenger – mérgelődött
Rumini. – Úgy nyavalyogsz, mint egy óvodás kislány.
– Jól, van, jól. Meg sem mukkanok többet – sértődött meg Balikó, és hátat fordított barátjának.
Egyszer csak megjelent Roland, kezében hatalmas, vízzel teli vödörrel. Ruminiék láttán nyomban úgy döntött, hogy pihenőt tart. Le is huppant a két barát mellé a fedélzetre.
– Elegem van – nyögte.
Balikó felemelte az ujját, és szigorú képet vágott.
– Ilyet még véletlenül se mondj, Roli, mert Rumini nem tűri a nyavalygást. Leharapja a fejed, ha nyafogsz.
Roland értetlenül pislogott egyik cimboráról a másikra, Rumini pedig mérgesen fújt egyet.
– Nem hagynátok végre abba? Három napja mindenki nyavalyog valamiért. Már csak az hiányzik, hogy a kapitány is rákezdje.
Roland közelebb hajolt:
– Ami azt illeti, van miért sóhajtoznia.
– Igazad van – morgott Rumini –, én is sóhajtoznék a helyében, na ilyen matrózaim lennének, mint ti.
– Figyelj ide, pukkancs! – suttogta Roland. – Most hallottam a kormánykerék mellett, hogy baj van. A kapitány mondta Sebestyénnek.
Attól fél, hogy a déli szél egyenesen a Ragacs-tengerre sodor minket.
Rumini felnevetett.
– Mi az a Ragacs-tenger? Nehogy azt mondd, hogy só helyett olvasztott cukor van benne.
Balikó felnevetett, de Roland komoly maradt.
– Ti tényleg nem hallottatok még a Ragacs-tengerről?
– Miért, kellett volna? – kérdezett vissza egyszerre a két barát. – Mit kellett volna hallanunk?
– Senki sem tudja biztosan. De fekete a vize, és gonosz dolgok történnek benne.
– Fekete? – vágott közbe Balikó.
– Igen, vagy legalábbis nagyon sötét. Erről lehet megismerni.
– Nézzetek csak ki a vízre! – pattant fel Balikó. – Ezt mondtam neked az előbb, Rumi.
Balikó felkapaszkodott a korlátra, Rumini és Roland a nyomában, és együtt bámulták a hullámokat. Ameddig a szem ellát, fekete volt minden.
– Ugye megmondtam? – nézett Balikó Ruminire.
– Hm. Tényleg mintha kicsit sötétebb volna a kelleténél. De ennyitől még nem rezelek be.
– Akkor hallgass ide! – vette át a szót Roland. – A múltkor, amikor Selyemországban vetettünk horgonyt, beszélgettem két halásszal a kikötőben. Ők mesélték, hogy a Ragacs-tengeren valami szörnyeteg fel akarta borítani a hajójukat.
– Persze, biztos. Miért nem rögtön a hétfejű sárkány? – gúnyolódott Rumini, de Roland dühösen a szavába vágott.– Jó, ne hidd el, ha nem akarod. De a kapitány és Sebestyén is aggódnak, úgyhogy szerintem is van miért félni.
– Ne félj, pici Roli – vigyorgott Rumini –, a bátor Rumini bácsi majd megvéd téged a csúnya szörnyetegtől.
– Haha. Nagyon vicces vagy – húzta fel az orrát Roland, és lehajolt a vödréért, hogy faképnél hagyja a gúnyolódót. Ám ebben a pillanatban rándult egyet a hajó.
– Mi volt ez? – torpant meg Roland.
– Csak egy széllökés – legyintett Rumini. A hajó megint rándult egyet.
– Ez nem a szél – suttogta rémülten Roland. Újabb két rándulás.
– Lehet, hogy zátonyra futottunk – nyögte egyre rémültebben Roland.
– Itt nagyon mély a víz. És különben is hallottuk volna a reccsenést, ha eltörik a hajó alsó bordázata – próbálta nyugtatni Balikó, de ő is elég aggodalmas arcot vágott.
Megint két rándulás, majd hatalmas rázkódás következett.
– Valami lökdösi a hajót!
– Riadó! Mindenki a fedélzetre! – harsant a kapitány hangja a parancsnoki hídról.
Újabb rázkódás.
– Hátulról rázza valaki a hajót. Gyertek utánam! – kiáltotta Rumini, és futva indult a hátsó fedélzet irányába. Roland és Balikó összenéztek, aztán utána iramodtak. Közben hatalmas mozgás támadt a fedélzeten, minden matróz a korláthoz szaladt, és a tengert kémlelte.
– Kapitány úr, ott! Rátapadt valami a hajó farára! – hallatszott az árbockosárból az őrszem, Fábián hangja.
– Mozog! A karjával rázza a hajót! – kiáltották többen is…

A Rumini már kötelező olvasmány

A Rumini ma már a kötelező olvasmányok listáján is szerepel. Nagyon szerencsés döntés volt, hogy egy olyan könyvvel gazdagodott a kicsiknek szánt kötelezők listája, mely megszeretteti a gyerekekkel az olvasást. A Rumini a cselekmény fordulatosságával, a kalandokkal teli történettel, a vidám hangvétellel minden gyerkőcnek belopja magát a szívébe! A Rumini az a könyv, mely tökéletesen megfelel esti mesének, de a kicsik akkor is szívesen olvassak, ha muszáj. Nagyobbacska gyerekeknek pedig jó lehetőség a Rumini társasjáték, amiben a kicsik újra találkozhatnak a megszeretett hősökkel. 

Forrás: Berg Judit: Rumini

Hallottál már róla? Kötelező olvasmány a csemetéd számára? Érdekel, hogy miért lett az és hogy miért ilyen sikeres? Olvass bele most!

1. rész:

Rumini érkezésének híre mindenkit meglepett a Szélkikrálynőn. Negró, a mindig szigorú, keménykezű fedélzetmester gyanakodva méregette a kisegeret.

– Rajtad fogom tartani a szemem! Lehet, hogy a kapitánynak vajszíve van, de engem nem versz át! Ha nem végzed rendesen a munkád, cápaeledelt csinálok belőled!
– Ne törődj Negróval! Mindenkivel így beszél – lépett Ruminihez egy hozzá hasonló formájú kisegér, amikor Negró végre továbbment.

Barátságosan nyújtotta a mancsát.
– Balikó vagyok. Szintén hajósinas.
– Mondd csak, mi a hajósinasok dolga? – kérdezte Rumini. Negró dörgedelmei alaposan elvették a kedvét a hajózástól.
– Takarítani, tenni-venni, segíteni – sorolta Balikó. – Nem vészes. Csak a fedélzetsúrolást utálom.
Rumini elhúzta a száját.
– Én még sosem súroltam, de nem is hangzik valami jól. Kártyázni tudsz?
– Tudok hát! – csillant fel Balikó szeme. – Csak nincs kivel. Roland és Dundi Bandi ugyan játszanak néha, de nem valami ügyesek.
– Itt vagyok én! – húzta ki magát Rumini, és megint úgy érezte, nem is lesz olyan rossz a Szélkirálynőn szolgálni.
– Nagyon örülök! – mosolygott Balikó. – És meglátod, a többiek is egész rendesek.
– És az a hatalmas termetű matróz? Sebestyén. Vele már a Hétágú Szigonynál találkoztam – kérdezte Rumini.
– Sebestyén nem matróz, ő a kormányosunk – magyarázta Balikó. – Nagyon erős, még a legnagyobb viharban is ura marad a hajónak. Aztán ott van még Frici...
Balikó még sorolta volna, kik szolgálnak a Szélkirálynőn, de Negró ismét megjelent, és gúnyosan végigmérte őket.
– Sejtettem, hogy a két fiatalúr hamar összebarátkozik. Nemsokára meglátjuk, ki ért jobban a fedélzetsúroláshoz. De előtte lóduljatok a főárbochoz. Ott van a gyülekező. A kapitány beszédet mond.
Rumini és Balikó már futottak is. A többiek is hamarosan megérkeztek. A kapitány felállt egy láda tetejére, és így szólt:
– Fiaim, eljött az idő. Néhány nap múlva felhúzzuk a horgonyt, és útra kelünk Pelevárba, a Nagy Pele-szigetek fővárosába. A pele király udvarába viszünk rakományt. Sürgős rendelést kaptunk, nem késlekedhetünk. Tudom, hogy nemrég tértünk haza az előző utunkról, fáradtak és kimerültek vagytok még. De neki kell állnunk, hogy rendbe hozzuk a hajót, mert küldetésünk fontos, és hosszú,
viszontagságos út áll előttünk. Ma este még mindenki kedvére pihenhet, de holnap hajnalban megkezdjük a munkát.

Másnap még alig pitymallott, amikor a legénység már a fedélzeten sürgölődött. Sebestyén, a kormányos beolajozta a kormánykereket, letörölte az iránytűket. Frici és Dundi Bandi a kötelekkel bíbelődtek, ellenőrizték, hogy elég erősek-e. Az orrvitorla kötele foszladozott már, ezt erős kenderkötélre cserélték ki. Roland és Dolmányos papa, a hajó ezermestere a vitorlákat csavarták le.
Szerencse, hogy a fővitorlát is letekerték: a múltkori vihar alaposan megtépázta, két helyen is beszakadt a széle. Roland erős cérnát fűzött a vitorlavarró tűbe, és Dolmányos papa nekilátott, hogy összevarrja a szakadást. Ajtony, a szakács a konyhában rendezkedett.

A hosszú útra sok mindent beszerzett már, most próbált helyet találni huszonöt guriga sajtnak, négy zsák krumplinak, három láda kukoricának, kekszeknek, lisztnek, olajnak. A kapitány töprengve hajolt a térkép fölé, nagy gond nyomta a vállát. Ő tudta csak, milyen veszélyes út áll előttük. Hiába kínált a pele király udvarmestere sok száz aranyat a szállítmányért, a küldetésre egész Egérországból egyedül csak a Szélkirálynő mert vállalkozni.
Útközben ugyanis át kell haladni a Sárkány-szoroson, ami közismerten az Azúr-tenger legveszélyesebb vidéke.
– Hé, Sebestyén, vigyetek le a raktárba két hordó puskaport is-szólt ki a kapitány az ablakon a kormányosnak. – Ki tudja, hátha szükségünk lesz rá.
Negró egy percet sem pihent. Hajnal óta körbe-körbejárt: mindenre figyelt, mindenkit ellenőrzött, sürgette a matrózokat. Hamarosan itt az ideje, hogy bepakolják a rakományt. Elégedetten pödörte a bajszát, mert szépen haladt a munka. Aztán egyszer csak a mentőcsónak alól kiszűrődő hangokra lett figyelmes:
– Csaltál Rumini, nem ér!
– Nem csaltam.
– De igen.
– Nem igaz. Szerencsém volt!
– Nem játszom veled többet!
– Ugyan, Balikó, veszteni tudni kell! Osztok újra.Negró lábujjhegyen lopakodott a lefordított mentőcsónakhoz. Amikor odaért, hirtelen felemelte a csónakot, és előráncigálta alóla a két megrettent hajósinast.
– Ezer mennykő és macskajaj, mit műveltek itt? Mit mondtam nektek, mi a dolgotok?
Balikó mukkanni sem mert, de Rumini rávágta:
– Azt mondtad, Negró, hogy takarítsuk fel a fedélzetet. És éppen a mentőcsónak alatt töröltük le a pókhálót.
– Micsoda? És ez mi a mancsotokban? Csak nem kártyával törlitek a port?
Rumini már éppen válaszolt volna, de nyílt a kapitányi fülke ajtaja. Az öreg egér haragosan kérdezte:
– Mi ez a zenebona?
Negró összecsapta a sarkát:
– Kapitány úrnak jelentem, hogy a két hajósinas takarítás helyett a mentőcsónak alatt kártyázott.
A kapitány megharagudott.
– Adjátok ide azt a kártyát! A mindenit! Rumini fiam, emlékezz arra, amit hajóra szállásod napján mondtam! Csak becsületes munkával boldogulsz itt nálunk. Ha nem dolgozol, itt hagylak a kikötőben!
És ez Balikóra is vonatkozik. Most pedig munkára fel!
Rumini felsúrolja a fedélzetet, Balikó kitakarítja a raktárt!
– Jaj ne! – jajdult föl a két kisegér, de a kapitány haragosan dobbantott:
– Egy szót se többet! Induljatok!
A két jómadár dolgára indult, a kapitány pedig meghagyta Negrónak, hogy küldje be hozzá Cincogi doktort, a hajóorvost, mert fontos ügyben akar vele beszélni.
Egy óra múlva minden készen állt. Negró a fedélzeten sorba állította a matrózokat.
– Gyerünk. A parton ládákban áll a rakomány. Le kell hordani a raktárba.
– Mit szállítunk? – kíváncsiskodott Balikó.
– Majd pont a te orrodra fogom kötni – torkolta le Negró.
A matrózok kettesével-hármasával cipelték a nehéz ládákat a raktárba. Negró irányította őket, megmutatta, melyik ládát hová tegyék.
– Nézd, Balikó, mindegyik ládán címer van – súgta Rumini.
– Dolmányos papa szerint személyesen a pele királynak visszük a rakományt – lépett melléjük Roland.
– Mi lehet bennük? – töprengett Balikó.
– Lefogadom, hogy mindenféle selymek, bársonyok, csupa unalmas és drága vacak – fmtorgott Rumini.
– Nem biztos. Lehet, hogy a királyi konyhára viszünk finomságokat. Láttam, hogy a kapitány múlt héten többször is tárgyalt Grillázs mesterrel, a főcukrásszal.
– Ezt nézzétek, ez meg is van címezve – bökött a legnagyobb ládára Roland. Lassan betűzte: – „Királyi kertészet – felnyitni szigorúan tilos".
– Mért nem szabad felnyitni? – tűnődött Balikó. Rumini vállat vont:
– Biztos félnek, hogy elfutnak a tulipánhagymák. Roland rémült arcot vágott:
– Jön Negró.
Rumini és Balikó gyorsan nekiveselkedtek a ládának.
– Ezt tegyétek leghátulra – parancsolta Negró. – És eszetekbe ne jusson kotorászni benne. Veszélyes!– Vajon miért veszélyes? – gondolkozott Balikó, amikor Negró végre továbbment.
– Lehet, hogy harapnak is a tulipánhagymák – kuncogott Rumini.
– Jó lenne tudni, mi van benne.
– Majd éjjel belopódzunk és megnézzük – jelentette ki Rumini.
Balikó rémült arcot vágott.
– Ne csináld, Rumini, ha rajtakapnak, szedheted a sátorfádat.
– Nyugalom – kacsintott Rumini. – Engem nem olyan könnyű rajtakapni. Inkább azt mondjátok meg, mikor ebédelünk végre…

Rumini: egy kisegér nagy kalandja

A Rumini egy kedves történet, melynek főhőse egy kisegér. Nagyon fontos, hogy a Rumini igazi gyermekbarát sztori. Mese nagybetűkkel. Manapság sajnos számtalan olyan gyermekeknek szánt történet lát napvilágot filmen vagy könyvben, mely még a felnőttek számára is nehezen emészthető, gyermekek számára pedig kimondottan romboló hatású. A Rumini azonban mese a javából! Kalandokban és érzelmekben gazdag, kicsiknek és nagyoknak egyaránt izgalmas kis történet.

forrás: Berg Judit: Rumini