A memóriafejlesztés tökéletesítésére senkit sem lehet kényszeríteni. Ez elsősorban akarat kérdése. De miért akarhatja bárki is fejleszteni a memóriáját? Nem árt, ha szentelünk némi időt ennek a kérdésnek. Előfordul, hogy munkahelyi problémáink megoldá­sát reméljük a jobb emlékezőképességtől. Arra az emberre, aki a legapróbb részleteket is fejben tartja, aki kívülről fújja a legfontosabb adatokat és akinek nem okoz gondot, hogy jegyzetek nélkül tartson meg egy lendületes és lebilincselő beszámolót, arra felfigyelnek a felettesei. És előléptetések idején fejhossznyi előnnyel indul a munkatársaival szemben. Meglehet, Ön is azok sorába tartozik, akik egyszerűen kiütést kapnak attól, hogy folyton elfelejtik ügyfeleik nevét. Vagy attól, hogy képtelenek észben tartani kedvesük telefonszámát, nagynénikéjükről nem is szólva. Ne feledjék: a tanulás (és az elsajátítottak rugalmas előhívása) olyan, mint a sport - ahhoz, hogy győzzünk, először akarnunk kell.

Tehát az akarat fontos ösztönző az emlékezetfejlesztésben. A memória passzív működésébe nincs beleszólá­sunk, de némi munkával elérhetjük, hogy nekünk dolgozzon. Az információtárolás mikéntje magyarázatot ad a memória működésére és a fejlesztés lehetőségeire. Az emlékezet legfontosabb feladata az, hogy egy kép- és adathalmazt tároljon. Emlékezetünk révén felidézhetjük, újra átélhetjük régmúlt élményeinket. Mint már említettem, az agy ezerszer több élményt őriz, mint gondolnánk vagy amire valaha is újra szükségünk lenne. Ennek az irdatlan kincsnek egy része közvetlenül a tudat felszínén, a könnyen hozzáférhető emlékezetben található. Nagy része azonban lesüllyed a mélybe, és ott vár arra a pillanatra, amikor ismét szükség lesz rá. A maradéknak örökre nyoma vész, vagy pedig csak nagyon keservesen hívható elő. Ezt nevezzük hozzáférhetetlen emlékezetnek, amelynek emlegetése, bármily szokatlan legyen is, elengedhetetlen: az emlékezetfejlesztés egyik alapvető módszere éppen az, hogy emlékeinket nem engedjük lecsúszni a hozzá­ férhetetlen memóriába, hanem a hozzáférhető memó­ria szintjén tartjuk. Sok ember csukott szemmel megy el az élet apróbb-cseprőbb eseményei mellett, ezek azonban - akár odafigyelünk rájuk, akár nem - feltétlenül nyomot hagynak emlékezetünkben. Sok ilyen élmény - sajnos - idővel a hozzáférhetetlen memória mocsarában köt ki, ahonnan csak a szakszerű pszichiátriai beavatkozás vagy egy nagyobb lelki megrázkódtatás, esetleg valamilyen asszociáció tudja csak kimenteni.

Hány olyan csip-csup dolog van, amiről meg mi szeretnénk elfeledkezni: hivatali pletykákról, jelenté­sünkbe vagy más fontos hivatali iratunkba csúszó komoly hibáról, bosszantó hibákról, amiket elkövettünk, kósza híresztelésekről, szóbeszédről. Hogy szabaduljunk tőlük, szántszándékkal kitöröljük őket az emlékezetünkből, azaz a pszichológia zsargonja szerint, „elfojtjuk". Mindezek tetejében még ott van mindaz az informá­ció, amihez szinte észrevétlenül jutunk, de amikor szükségünk van rá, már sehol sem találjuk. Az ilyen lelki okokra visszavezethető feledékenység veszekedé­sek vagy mulasztások okozója. Ha emlékezetünk hatékonyságát növelni szerelnénk, először is uralmunk alá kell hajtanunk az elfojtott vagy más okokból figyelmen kívül hagyott információ­ halmazt, mert ha ezt a lehetőséget kihagyjuk, erről sajnos örökre le kell mondanunk. Ha kellemetlen vagy fájdalmas élményben van ré­szünk, általában a következőt tehetjük: vagy elfojtjuk az emlékét, vagy rögtön szembenézünk vele, leküzdjük természetes megbántottságunkat és megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy az esettel járó megrázkódtatás erejét tompítsuk. Megpróbálhatunk együtt élni dühítő vagy kínos emlékeinkkel ahelyett, hogy elhessegetnénk vagy tudatunk legeldugottabb zugaiba száműznénk őket, ahonnan később már képtelenek vagyunk segítség nélkül előhozni. Ha így teszünk, az élmény friss és könnyen felidézhető marad. A lassan megfakuló emlék nemsokára a tudatküszöbre, a „hozzáférhető memóriába" kerül. Itt legfontosabb emlékeink tárházát gyarapítja, amelyek előhívásához nem keli különösebb erőfeszítés.

Ha csak rajtunk múlna, itt tartanánk minden élményt és tudomásunkra jutott adatot. Hogy ebből mégis menynyire fogunk emlékezni, az kizárólag attól függ, hogy mennyire vagyunk urai annak a rengeteg - örömteli vagy kellemetlen, esetleg csak közömbös - benyomásnak, ami nap, mint nap ér bennünket. Képzeljük csak el, micsoda tébolyult zűrzavar tá­madna a fejünkben, ha mindig mindenre emlékeznénk! Hogy ezt az információáradatot hol és hogyan tároljuk, az értékítéletünk, ízlésünk, érdeklődési körünk és szellemi beállítottságunk függvénye: vagy a mély tudatban (meglehetősen hozzáférhetetlenül) vagy a tudatküszöbön, ahonnan szükség esetén előhívható. Fejünkben hemzsegnek a tennivalók, események és ismerősök raja kavarog, ezernyi fontosnak érzett dolog, vagy olyasmi, amire valamilyen okból felfigyeltünk. Ezt nevezzük memóriamagnak. Beállítottságunk, érzelmi kötődéseink, ízlésünk és érdeklődésünk szintén döntő hatással van arra, hogy az emlékezetnek mikor mekkora hányadát aktivizáljuk. Egy pillanat alatt eszünkbe jut minden, amit életünk egy adott periódusában fontosnak vagy érdeklődésre számot tartónak vélünk. Az viszont, ami elhanyagolható, sőt merőben lényegtelen, menthetetlenül kihullik a rostán. Mindez összefügg azzal, hogy az emberek szinte öntudatlanul is nagyobb figyelmet szentelnek annak, amit érdeklődésre méltónak tartanak. Ennek fordí­tottja is igaz: mellékes - az adott pillanatban érdektelennek tűnő - benyomásokra alig figyelünk fel.

A memóriafejlesztés fontosságáról

Mindannyian gyakran szembesülünk vele, hogy olykor nagyon is ránkférne a memóriafejlesztés. Lehet, hogy egy telefonszámot még könnyedén megjegyzünk, sőt, az is lehet, hogy hosszabb távon is képesek vagyunk sok információt észben tartani, de néha mégis kellemetlen helyzetbe hoz minket, mikor cserben hagy a memóriánk! Éppen ezeket a helyzeteket elkerülendő, a memóriafejlesztés kiemelendő jelentőséggel bír. Manapság már a legkülönbözőbb módszerekkel találkozhatunk a memóriafejlesztés területén, így érdemes mindennek utánajárni, hogy idős korunkra is jól működjön emlékezőtehetségünk!

Forrás: Donald H. Weiss: Hogyan fejlesszük memóriánkat?