Az előző bejegyzésben elkezdett irodalmi elemzés folytatása, a felejtés művészete és Alzheimer-kór párhuzamának vizsgálata.

Weinrich az emlékezettörténet "árnyék-énjeként" tárja olvasója elé és értelmezi Léthé istennő gondolkodás- és irodalomtörténetét. Tíz fejezetben, nem teljesen kronologikus, inkább tipizáló rendben elemzi a felejtés-művészet (ars oblivionis) vitáját, ellentétét, kompetitív ellenmozgásait, tehát mélységes összetartozóságát az ars memoriae-val. Az antik példák (Szimónidész, Themisztoklész, Platón és Szent Ágoston), mint ahogy a későbbiek egy része sem egyszerűen a műalkotásként vagy filozófiaként elfogadott "magas" kulturális szövegekre hivatkoznak, hanem a lejegyzett oral history, a példaadó kulturális "pletykák", anekdoták tárházára, olykor még a folklorisztikus háttéranyagot is érintve (például Sancho Panza mondásainak korabeli néphagyományi eredete, a romantikus meseirodalom, az Ezeregyéjszaka stb.). Weinrich mindezzel jelzi, hogy mindenekelőtt közös emberi tapasztalásunk kétértelműségeiről és kétarcúságairól van szó, valamilyen szellemi cselekvésről, amelyben a küzdelmes átjárhatóság erősebb a szétszakító dualizmusoknál.

A "kultúra" szóbokra ezúttal elsősorban profán-világi értelmében használatos, kultikusvallási alapjai, vonatkozásai még a görög s a bibliai fejezetekben, sőt a nagyszerűnek mondható, terjedelmes Dante-értelmezésben sem igen kerülnek elő - a szerző számára ugyanis az emlékezés és a felejtés kettős gyakorlata társadalmiközösségi, tehát politikai tétjeiben gondolandó újra. A felejtés-művészet történetének leíró, értelmező, illetve kritikai nyomon követése Weinrich vélhető szándéka s jól kiolvasható felfogása szerint - anélkül, hogy tudományának alaposságából, gazdagon tárgyszerű közvetítettségéből és határaiból egy jottányit is engedne - nem képzelheti magát politikailag semlegesnek, és ez a döntés: tudományelméleti állásfoglalás saját jelenkoráról. Abban a mértékben, amelyben a felejtés modernitásbeli - kezdetben, a XVII. század körül és a felvilágosodásban még szinte gyanútlan, sőt emancipatórikus hevületű, tehermentesítő, a történeti emlékezet autoriter túlnyomásától megszabadító - útja a XX. században két totalitárius politikai rendszerhez és utótraumáihoz, egy máig hatoló "sikertörténethez" vezetett. Ezen belül a jobb híján Auschwitznak nevezett, egyedülálló, hasonlíthatatlan betetőződéshez is vezetett, tehát mindenfajta történetmondást mint folytathatóságot, folytatólagosságot megszakító, s így a szellemet (a tudományt, a művészetet) végletesen veszélyeztető tapasztalattá vált. A felejtésben eredetileg benne rejlő és védelmezői által teljes joggal hivatkozott szabadság-lehetőség a szabadság szörnyszülöttjévé változhatott. Ebből a szempontból is fontos része a könyvnek a VI. fejezet (A felejtés művészete mint erőforrás), amely mások mellett Nietzschének a felejtés megújító lehetoségeiről szóló, a XX. századot sokértelműen előlegező nevezetes, nagyszabású, felforgató, radikálisan kritikai esszéjét interpretálja (A történelem hasznáról és káráról - az Élet számára, 1873/1874).

Az Alzheimer-kór és a felejtés

Vajon az ember oly magasra fejlesztette a felejtés művészetést, hogy ez már uralva mindennapjait Alzheimer-kór tűneteivel tetőzhet. Vajon, ha társadalmilag azon vagyunk, hogy elfelejtsük a múltat és emlékeket, nem okozhat-e ez társadalmi Alzheimer-kórt?

Vizsgáljuk meg bensőnket és érzéseinket. Napjaink betegség-hullámainak okai néha lelki bajainkban keresendők.

forrás: Balassa Péter: Harald Weinrich: Léthé. A felejtés muvészete és kritikája

Sigmund Freud Feljegyzés a "varázsnoteszrol" címu, 1924-es keltezésu rövid írásában arról értesíti olvasóját, hogy mostanában, akkortájt Bécsben kapható egy új író- és játékszer. E varázsnotesz elmés szerkezetként egyszerre muködteti a lejegyzés törölhetoségét és tárolható emlékezetét (SMS ante?) Weinrich kommentárja: "A varázsnotesz viaszrétege egyszerre hordozója a múlandó és a tartós emlékezetnek, vagy megfordítva: a múló és a maradandó felejtésnek." Harald Weinrich, az egyik legjelentékenyebb, noha nálunk talán nem véletlenül kevésbé divatos kortárs irodalomtudós 1997-ben publikált remek könyvében sokszor nemcsak textusokat, opusokat elemez, hanem efféle eseteket, tárgytörténeti példákat is.

Weinrich műve nagyszerű történeti munka, Auerbach, Curtius, Spitzer teljesítményének méltó folytatása, a humán tudományosság csaknem évszázada újrakezdett átértelmezésének jegyében, annak önbizalmát, autonóm tudás-státusát helyreállító értelmében. Vagyis XX. század végi tudósként természetesen már hagyományként kezeli a század eleji-közepi megszabadulást a Történelem XIX. századi, historicista metafizikájától, történetfilozófiai spekulációitól (tehát a humántudománytól mint antikváriusságtól és monumentalizmustól). Ugyanakkor a jelenkori szellemtudományosság olykor időtlenített, anyagtalanodó, a történeti tapasztalás mibenlétéről és "ábrázolhatóságáról" olykor elgondolkodni sem hajlandó, önjáró nyelvi konstrukcióként működő tudománytermelésétől is szabad. (Tehát a tudománytól mint sajátos feledtetőgéptől, nárcisztikus leváltósditól, leleplezősditől és leszámolósditól is mentes, illetve a humántudománytól alapjaiban különböző természettudományhoz való törleszkedéstől is.) A mű ironikus és élvezetes sajátossága, hogy - Auerbachra emlékeztetve - a szóba hozott alkotásokat, ha utalásszerűen is, de tematikus értelemben sem rest újramesélni. Ami nem pusztán előzékenység, hanem alighanem azon a nem indokolatlan gyanún alapul, hogy (tudós) olvasói sem emlékeznek egészen azokra a művekre, amelyek szóba kerülnek...

A könyv olvasása közben a recenzens egyszeruen magának a változásnak, változékonyságnak a leírási és értelmezoi kötelezettségét és szabad szellemi örömét élvezte, no meg a kifejtésbeli egyensúly és arányosság muvészetét. Anélkül, hogy a túleroltetett jelentés-adás és az ellenszegülo, lázadó olvasat olykor terméketlen fáradalmaival kellett volna bajlódnia. A szerzo mindeközben olyan, a derridai írásfordulat után különösen idoszeru alapkérdésekhez szól hozzá, mint a szóbeli emlékezet és az írásbeliség szembenállása (ez utóbbi mint az emberi feledés kiindulópontja ), vagy mint a pontos emlékezoképesség és az alkotó - tehát felejteni, hárítani kész - ingénium vélt vagy valós ellentéte, vagy mint a tárolás = felejtés napjainkbeli tudásszerkezeti problémája. Az a megállapítás tehát, hogy "történeti munka", kiegészítendo azzal, hogy a történeti tudományosság elméleti helyzetét újragondoló munka: "A szellem-és társadalomtudományok nem muvelhetok a kellemetlen meglepetésekkel szemben biztonságot nyújtó történelmi tapasztalat nélkül .... anélkül, hogy visszahátrálnának a régi tudományosság memorializmusába, ugyanakkor nem kerülhetik meg a tudományos oblivionizmus játékszabályait és nyelvjátékait."  

A könyv olvasása közben a recenzens egyszerűen magának a változásnak, változékonyságnak a leírási és értelmezői kötelezettségét és szabad szellemi örömét élvezte, no meg a kifejtésbeli egyensúly és arányosság művészetét. Anélkül, hogy a túlerőltetett jelentés-adás és az ellenszegülő, lázadó olvasat olykor terméketlen fáradalmaival kellett volna bajlódnia. A szerző mindeközben olyan, a derridai írásfordulat után különösen időszerű alapkérdésekhez szól hozzá, mint a szóbeli emlékezet és az írásbeliség szembenállása (ez utóbbi mint az emberi feledés kiindulópontja ), vagy mint a pontos emlékezőképesség és az alkotó - tehát felejteni, hárítani kész - ingénium vélt vagy valós ellentéte, vagy mint a tárolás = felejtés napjainkbeli tudásszerkezeti problémája. Az a megállapítás tehát, hogy "történeti munka", kiegészítendő azzal, hogy a történeti tudományosság elméleti helyzetét újragondoló munka: "A szellem-és társadalomtudományok nem művelhetők a kellemetlen meglepetésekkel szemben biztonságot nyújtó történelmi tapasztalat nélkül .... anélkül, hogy visszahátrálnának a régi tudományosság memorializmusába, ugyanakkor nem kerülhetik meg a tudományos oblivionizmus játékszabályait és nyelvjátékait."

Irodalom, felejtés és Alzheimer-kór

Ezzel a csodás irodalmi elemzéssel vezetném be napjaink egyik fenyegető problémáját, az Alzheimer-kórt. Sokszor tartják úgy, hogy betegségeinknek hátterében lelki probléma húzódik meg. Vajno az Alzheimer-kór nyitja az ember ösztönös törekvése a felejtésre?

forrás: Balassa Péter: Harald Weinrich: Léthé. A felejtés muvészete és kritikája

Nehéz téma a következő, amit hoztam: öregedés, időskor, időskori betegség, Alzheimer-kór, testi és szellemi öregedés. ezek nagyon nehéz témák, mégis be kell látnunk, hogy nincsen élet halál nélkül.

Idős szeretteink gondozása nagyon nehéz feladata életünknek. Nem könnyű szeretett szüleinket, nagyszüleinket látni megöregedni, mégis csodálatosan széppé és szeretettelivé tehetjük öregkorukat:

A szenvedés első pillantásra elfogadhatatlan és félelmet kelt. Ám azáltal, hogy Krisztus magára vette fájdalmainkat, meghalt értünk a kereszten és feltámadt, értelmet adott a szenvedésnek, a reménységet és az életet állította elénk. A mai világ az erőt és a hatalmat tiszteli, de sokszor nem tud választ adni a lét alapkérdéseire. Éppen ezért fontos az idős emberek küldetése.

A betegség általában hirtelen jön. Nem készülünk, nem készülhetünk fel rá. Az sem jó, ha egyfolytában attól rettegünk, hogy mi fog történni, de egy baleset, egy betegség bármikor beüthet. Már a jegyesoktatáson fel lehet hívni a figyelmet, hogy gondolkozzunk el azon, vajon mi lesz szüleinkkel, ha öregek, magatehetetlenek lesznek. Elviselem-e az anyóst? Magunkhoz vesszük-e az alkoholista apát? Mi lesz az Alzheimer kórossal? Megkönnyíti az együttműködést, ha jó kapcsolatot alakítunk ki apósunkkal, anyósunkkal.

Mi tehetünk? Törekedjünk arra, hogy a hozzátartozóink részei legyenek az életünknek. Nem feltétlenül fizikai, hanem lelki értelemben. Könnyebb lesz akkor adni is és elfogadni is így, ha nehéz helyzetbe kerülünk.

Segítsünk szüleinknek minél tovább fenntartani az aktív öregséget. Segítsünk annyit, amennyi szükséges, de azt mindenképpen. Ne gondozzuk túl időseinket, amit meg tudnak csinálni, azt ők csinálják meg, mert ezzel is hasznosnak érzik magukat. Mindig találjunk ki valamit számukra, hogy érdemes legyen felkelniük, hogy legyen valami feladatuk, mert számukra ez jelenti a jövőt. Éljük a gyerekeink elé idős szüleink ápolását. Gondoljunk emellett arra is, hogy rajtunk is múlik, milyen öregek leszünk. Vezessünk egy füzetet, milyen öregek szeretnénk, és milyenek nem szeretnénk lenni.

Időseink gondozásával kapcsolatban fontos a lelkiismeret-furdalás feloldása. Nem biztos, hogy mindig a család feladata az ápolás. Fürkészni kell minden helyzetben, mi az Isten terve. A 24 órás ápolás tönkreteheti a családot, a feleséget. Nem biztos, hogy ez az egyetlen út a szeretet kimutatására. Akármi legyen is a megoldás, szeretettel törődni idősünkkel: ez a legfontosabb. Amit pénzzel meg lehet oldani, azt bizonyos esetekben úgy kell megoldani. Nem kell és nem is szabad szégyellni, ha nem bírjuk az otthonápolást. Ha nem tudjuk ezt megtenni, akkor másképp tartsuk fönn a kapcsolatot. Látogassuk meg olyan gyakran idős hozzátartozónkat, amilyen gyakran időnk engedi. Minden szituációban megtalálhatjuk a törődés és szeretet megfelelő formáját.

Sok idős számára az a legnagyobb szenvedés, hogy mások gondoskodnak róla, hogy nem képes önmaga ellátására, lehet oldani ezt a fájdalmat is. Lehet ebben az a kincs, hogy mások szerethetnek, és ezt elfogadhatjuk.

Akkor a legnehezebb megvalósítani a jelmondatunkat: "Derűvel a jövőbe!", ha se derű, se jövő nincs. Márpedig ez az időseknél gyakran előfordul. Szörnyű egy depresszióssal együtt élni. Ilyenkor a napról napra, percről percre élés segíthet. Derűforrás lehet egy leejtett kanál, jövő pedig a délutáni jó film.

A halál és a szenvedés nevel szeretetre (nem az önszeretetre), amelynek új mélységeit és magasságait ismerhetjük meg. Nevel kitartásra. A halálos betegség, a haldoklás, a halál nem 50 perces tv film. Nevel nehéz döntések meghozatalára, az otthoni halál esetén felelősségvállalásra, nevel arra, hogy minden látszólagos értelmetlenség, zsákutca végén a szerető mennyei Atya áll.

Mit tanulunk időseinktől saját életünkről és halálunkról?

Amikor édesapám magatehetetlen betegként - elhagyva mindenét - hozzánk került, ez arra indított, hogy feltegyek magamnak néhány kérdést:

Én mit viszek majd magammal (ha baj ér, ha lebénulok, ha meghalok...)? Érdemes gyűjtögetni? Mit érdemes gyűjtögetni?

Rendben vannak-e a dolgaim? Kik raknak majd utánam rendet, ha történik velem valami? Mit fognak találni? És mit csinálnak majd azzal, amit találnak?

Vannak-e igaz barátaim? Ápolom-e a kapcsolataimat? Ki látogatna engem, ha az egész szűk családom elveszne?

Tudok-e kérni? "Néma gyereknek..."! Van-e bennem alázat a kéréshez, a segítség elfogadásához?

Időskor - Alzheimer-kór és megelőzés

Az Alzheimer-kór egyike a legrettegettebb betegségeknek, míg egy öregedő társadalomban előfordulása egyre gyakoribbá válik. Bizonyos értelemben az Alzheimer-kór áldozata érintett a legkevésbé. mivel az öntudat lángja egyre kisebbé válik. az Alzheimer-kór nagyon nehéz a családtagoknak, mivel a beteg szellemi és testi egészsége fokozatosan hanyatlik.

Friss kutatások szerint az érhálózat és szív karbantartása, a megfelelő táplálkozás, rendszeres mozgás és a vérnyomás karbantartása segíthet a megelőzésben.

Forrás: Családok a családokért egyesület

A betegséget Alois Alzheimer írta le 1906-ban, de csak a nyolcvanas évek elejétől vált ismertté, hogy az AK a demencia leggyakoribb formája. Neuropathológiai vizsgálatok szerint a betegség jellegzetes szövettani elváltozásai már évekkel, évtizedekkel a tünetek kifejlődése előtt kimutathatóak az agyban. Ezek egyike az idegsejtekben és nyúlványaikban felszaporodó, hyperfoszforilált mikrotubuluskötő fehérjéből, a tauból álló neurofibrilláris köteg (NFK), míg a sejten kívüli térben -amyloid fehérjéből felépülő szenilis plakkok szaporodnak fel.

Arról, hogy melyiknek szerepe elsődleges a betegség kialakulásában, széleskörű vita zajlik, a NFK-ek fontosságát az ún. „tauisták” (a NFK-ben kimutatható tau fehérjére utalva), a plakkokét a „baptisták” (a plakkot alkotó fehérje az amiloid prekurzor protein (APP) hasításából származó béta-amiloid peptid („bap”) elnevezésre utalva) hangoztatják. A NFK-k a temporális lebeny mediális felszínén található kéregterületekben jelennek meg először, innen terjednek át limbikus, majd neokortikális területekre. A betegségnek genetikai szempontok alapján korai kezdetű (65 éves életkor alatt), autoszómális domináns módon öröklődő familiáris és késői kezdetű (65 éves kor feletti) elsősorban sporadikus, de ritkábban familiáris, nem monogénes öröklődésű formái is ismertek. Az összes AK-os eset kevesebb, mint 5%-familiáris, ezek kb. felét a preszenilin-1 gén (14. kromoszóma) mutációi okozzák. A sporadikus formák kockázati tényezője az apoliporotein E epszilon4 alléljének hordozása. A genetikai okok mellett az AK rizikóját fokozza az életkor (önmagában a legjelentősebb rizikófaktor), az ismételt fejsérülések, az alacsony iskolázottság illetve a vaszkuláris kockázati tényezők mindegyike (pl. a hipertónia, a diabetes mellitus, az atherosclerosis, a dohányzás stb.)

Az amiloid prekurzor protein (APP) nem ismert funkciójú transzmembrán fehérje. Génje a 21. kromoszómán található. Down-szindrómában (21. kromoszóma triszómia) az AK nagyon gyakran, már a betegek 30-as éveiben megjelenik illetve ismertek olyan APP génmutációk, melyek domináns öröklődésű AK-t okoznak. Az APP-t élettani körülmények között az alfa- és a béta-szekretáz enzimek hasítják, ilyenkor vízoldékony fragmensek keletkeznek. AK-ban a hasítást a gamma-szekretáz végzi inkább, így keletkezik egy 40-42 aminósavból álló, a korábbi alfa-helikális szerkezet helyett béta-redő másodlagos szerkezettel bíró, 40-42 aminósavból álló béta-amiloid peptid. Ez oligomerekké aggregálódik, melyek neurotoxikusak. Az aggergáció „végterméke” a szenilis plakk Klinikailag az AK tiszta amnesztikus betegségként jelentkezik, a rövid távú memória zavara a kezdeti tünet, majd később jelennek meg a lebenytünetek, a nem kognitív pszichiátriai tünetek (zavartság, hallucinációk stb.), majd a beteg a mindennapi feladatok (öltözködés, étkezés stb.) ellátására sem képes, végül ágyhoz kötött állapotba kerülve leggyakrabban bronchopneumoniában hal meg.

Az AK kognitív tüneteinek diagnosztikájában elsődlegesek a neuropszichiológiai módszerek. A képalkotó vizsgálatok közül az MRI a fehérállományi eltéréseket jobban kimutatja, illetve a mediális temporálishippocampalis atrófia megítélésében is megbízhatóbb (8. ábra). A PET elsősorban atípusos formákban segíthet az AK-ra jellemző temporoparietális kétoldali hipometabolizmus kimutatásában. A SPECT vizsgálat is hozzájárulhat más demenciaformáktól való elkülönítésben

A diagnózisban segítséget jelentenek a liquormarkerek is, amikor a ß-amyloid1-42 koncentrációja alacsonyabb és az összes tau, de különösen a foszfo-tau koncentráció pedig magasabb. Az AK kezelése farmako-, pszicho- és szocioterápiás elemeket tartalmaz. A gyógyszeres kezelés célja a tünetek javítása és a progresszió lassítása. A tüneti farmakoterápia irányulhat a kognitív és nem kognitív eltérésekre. A kezelés választását a betegség stádiuma határozza meg (10. ábra). Enyhe AK-ként a MMSE 21-26, közepesen súlyosként a MMSE 10-20, míg súlyos, előrehaladott AK-ként a MMSE 0-10 pont közötti értékek tekinthetők.

Enyhe és középsúlyos AK-ban a kognitív tünetek javítására adhatók az ún. nootrop szerek, heterogén hatásmechanizmussal. Az AK neurokémiai elváltozásai közül az egyik elsőként felismert a kolinerg rendszer károsodása volt. A kolinerg deficit kezelésére fejlesztették ki az acetil-kolin lebontását végző enzim (acetilkolin-észteráz) gátlóit (AChEI). Az AChEI kezelés elsődlegesen a kognitív, kisebb mértékben a nem kognitív tünetek javítását célozza, emellett a betegség progresszióját is lassítja. Hazánkban két képviselőjük elérhető, a donepezil (Aricept, Palixid, Donectil) és a rivastigmin (Exelon). AChEI kezelés az AK enyhe vagy középsúlyos (MMSE 26-10 pont között) formájában javasolt. Mellékhatásaik elsősorban kolinerg gasztrointesztinális, ritkábban kardiális hatások. Az AK közepesen súlyos és súlyos stádiumaiban javasolt a memantine (Ebixa), mely az N-metil-D-aszpartát glutamát receptor nem-kompetitív antagonistája. Az AK feltételezett patomechanizmusain alapuló gyógyszerfejlesztések napjainkban érik el a III. fázisú klinikai vizsgálatok stádiumát: a béta-amiloid immunizáció, a béta-amiloid aggregációjának és szintézisének gátlószerei illetve a tau-alapú kezelési módok sikerét vagy sikertelenségét a közeljövőben ismerhetjük meg.

Alzheimer-kór első jelei

Az Alzheimer-kór első szakasza még enyhe, könnyen más betegségek tüneteivel összetéveszthető jeleket produkál, mint az emlékezet romlása, az idő- és térbeli igazodás bizonytalansága, illetve az enyhébb személyiségváltozások, mint a visszahúzódás vagy a közömbössé válás. Az Alzheimer-kór második szakaszban már gyakori, hogy a beteg elfelejti a körülötte élők nevét, az előre megbeszélt találkozókat, egyre fokozottabban szétszórt és bizonytalan. A harmadik szakaszban az Alzheimer-kór áldozata már arcról sem ismeri fel a körülötte élőket.

Forrás: neurológia: III./6.2. fejezet: Az Alzheimer-kór