A betegséget Alois Alzheimer írta le 1906-ban, de csak a nyolcvanas évek elejétől vált ismertté, hogy az AK a demencia leggyakoribb formája. Neuropathológiai vizsgálatok szerint a betegség jellegzetes szövettani elváltozásai már évekkel, évtizedekkel a tünetek kifejlődése előtt kimutathatóak az agyban. Ezek egyike az idegsejtekben és nyúlványaikban felszaporodó, hyperfoszforilált mikrotubuluskötő fehérjéből, a tauból álló neurofibrilláris köteg (NFK), míg a sejten kívüli térben -amyloid fehérjéből felépülő szenilis plakkok szaporodnak fel.

Arról, hogy melyiknek szerepe elsődleges a betegség kialakulásában, széleskörű vita zajlik, a NFK-ek fontosságát az ún. „tauisták” (a NFK-ben kimutatható tau fehérjére utalva), a plakkokét a „baptisták” (a plakkot alkotó fehérje az amiloid prekurzor protein (APP) hasításából származó béta-amiloid peptid („bap”) elnevezésre utalva) hangoztatják. A NFK-k a temporális lebeny mediális felszínén található kéregterületekben jelennek meg először, innen terjednek át limbikus, majd neokortikális területekre. A betegségnek genetikai szempontok alapján korai kezdetű (65 éves életkor alatt), autoszómális domináns módon öröklődő familiáris és késői kezdetű (65 éves kor feletti) elsősorban sporadikus, de ritkábban familiáris, nem monogénes öröklődésű formái is ismertek. Az összes AK-os eset kevesebb, mint 5%-familiáris, ezek kb. felét a preszenilin-1 gén (14. kromoszóma) mutációi okozzák. A sporadikus formák kockázati tényezője az apoliporotein E epszilon4 alléljének hordozása. A genetikai okok mellett az AK rizikóját fokozza az életkor (önmagában a legjelentősebb rizikófaktor), az ismételt fejsérülések, az alacsony iskolázottság illetve a vaszkuláris kockázati tényezők mindegyike (pl. a hipertónia, a diabetes mellitus, az atherosclerosis, a dohányzás stb.)

Az amiloid prekurzor protein (APP) nem ismert funkciójú transzmembrán fehérje. Génje a 21. kromoszómán található. Down-szindrómában (21. kromoszóma triszómia) az AK nagyon gyakran, már a betegek 30-as éveiben megjelenik illetve ismertek olyan APP génmutációk, melyek domináns öröklődésű AK-t okoznak. Az APP-t élettani körülmények között az alfa- és a béta-szekretáz enzimek hasítják, ilyenkor vízoldékony fragmensek keletkeznek. AK-ban a hasítást a gamma-szekretáz végzi inkább, így keletkezik egy 40-42 aminósavból álló, a korábbi alfa-helikális szerkezet helyett béta-redő másodlagos szerkezettel bíró, 40-42 aminósavból álló béta-amiloid peptid. Ez oligomerekké aggregálódik, melyek neurotoxikusak. Az aggergáció „végterméke” a szenilis plakk Klinikailag az AK tiszta amnesztikus betegségként jelentkezik, a rövid távú memória zavara a kezdeti tünet, majd később jelennek meg a lebenytünetek, a nem kognitív pszichiátriai tünetek (zavartság, hallucinációk stb.), majd a beteg a mindennapi feladatok (öltözködés, étkezés stb.) ellátására sem képes, végül ágyhoz kötött állapotba kerülve leggyakrabban bronchopneumoniában hal meg.

Az AK kognitív tüneteinek diagnosztikájában elsődlegesek a neuropszichiológiai módszerek. A képalkotó vizsgálatok közül az MRI a fehérállományi eltéréseket jobban kimutatja, illetve a mediális temporálishippocampalis atrófia megítélésében is megbízhatóbb (8. ábra). A PET elsősorban atípusos formákban segíthet az AK-ra jellemző temporoparietális kétoldali hipometabolizmus kimutatásában. A SPECT vizsgálat is hozzájárulhat más demenciaformáktól való elkülönítésben

A diagnózisban segítséget jelentenek a liquormarkerek is, amikor a ß-amyloid1-42 koncentrációja alacsonyabb és az összes tau, de különösen a foszfo-tau koncentráció pedig magasabb. Az AK kezelése farmako-, pszicho- és szocioterápiás elemeket tartalmaz. A gyógyszeres kezelés célja a tünetek javítása és a progresszió lassítása. A tüneti farmakoterápia irányulhat a kognitív és nem kognitív eltérésekre. A kezelés választását a betegség stádiuma határozza meg (10. ábra). Enyhe AK-ként a MMSE 21-26, közepesen súlyosként a MMSE 10-20, míg súlyos, előrehaladott AK-ként a MMSE 0-10 pont közötti értékek tekinthetők.

Enyhe és középsúlyos AK-ban a kognitív tünetek javítására adhatók az ún. nootrop szerek, heterogén hatásmechanizmussal. Az AK neurokémiai elváltozásai közül az egyik elsőként felismert a kolinerg rendszer károsodása volt. A kolinerg deficit kezelésére fejlesztették ki az acetil-kolin lebontását végző enzim (acetilkolin-észteráz) gátlóit (AChEI). Az AChEI kezelés elsődlegesen a kognitív, kisebb mértékben a nem kognitív tünetek javítását célozza, emellett a betegség progresszióját is lassítja. Hazánkban két képviselőjük elérhető, a donepezil (Aricept, Palixid, Donectil) és a rivastigmin (Exelon). AChEI kezelés az AK enyhe vagy középsúlyos (MMSE 26-10 pont között) formájában javasolt. Mellékhatásaik elsősorban kolinerg gasztrointesztinális, ritkábban kardiális hatások. Az AK közepesen súlyos és súlyos stádiumaiban javasolt a memantine (Ebixa), mely az N-metil-D-aszpartát glutamát receptor nem-kompetitív antagonistája. Az AK feltételezett patomechanizmusain alapuló gyógyszerfejlesztések napjainkban érik el a III. fázisú klinikai vizsgálatok stádiumát: a béta-amiloid immunizáció, a béta-amiloid aggregációjának és szintézisének gátlószerei illetve a tau-alapú kezelési módok sikerét vagy sikertelenségét a közeljövőben ismerhetjük meg.

Alzheimer-kór első jelei

Az Alzheimer-kór első szakasza még enyhe, könnyen más betegségek tüneteivel összetéveszthető jeleket produkál, mint az emlékezet romlása, az idő- és térbeli igazodás bizonytalansága, illetve az enyhébb személyiségváltozások, mint a visszahúzódás vagy a közömbössé válás. Az Alzheimer-kór második szakaszban már gyakori, hogy a beteg elfelejti a körülötte élők nevét, az előre megbeszélt találkozókat, egyre fokozottabban szétszórt és bizonytalan. A harmadik szakaszban az Alzheimer-kór áldozata már arcról sem ismeri fel a körülötte élőket.

Forrás: neurológia: III./6.2. fejezet: Az Alzheimer-kór