Mi a memória? Emlékek képeinek apró szilánkjainak láncolata vagy sorozata talán? Meddig tart az emlékezés? Nevezhetjük-e szüleink, nagyszüleink emlékeit a saját emlékeinknek?

Emlékeink java része kép, történet, érzés formájában él bennünk. Legjellemzőbb képeinkkel, történeteinkkel foglalkozva, azokhoz visszatérve tudunk haladni érzéseink viszonylataiban, önismeretünk rögös útján. A kép pszichológiájának, filozófiájának komoly szakirodalma van – most a történettel foglalkozunk. Egy indián mondás arra int: ne tégy olyasmit, mely szüleid szüleinek a szüleinek és gyermekeid gyermekeinek a gyermekeinek nem válna javára. Nyilván mélyen átgondolt környezetvédelmi etikettről van szó, most mégis eszembe jut: amikor nemrég családi előjogaimat érvényesítve megszereztem nagyapám naplóját, és kíváncsian rávetettem magam – nagypapa a XIX. század végén született, szegényparasztok keserű szívű gyermekeként, és ötvenhat után nem sokkal, gimnáziumi tanárként fejezte be a naplóírást, tehát izgalmakra számíthattam –, bizony csalódva olvastam végig.

Először is kiderült: meg lehet élni két világháborút, egy békeidőt, egy 45-öt, egy 56-ot úgy, hogy a nagy áramlatokból csak a mindennapokba eljutó partmenti hullámverés fodrozza az ember életét, de hogy mi miért történik vele, arról évtizedek múlva sincs fogalma. Másfelől: nagyapám tízéves kora óta vezetett naplót – a családban a hagyomány szerint õ tanult meg először írni – és azt még korrektül lejegyezte, hogy mennyire kiakadt, amikor a gazdag paraszt gyereke lóhátról szólt be iskolába menet a boltosnak, hogy irónt rendel, hozzák utána, hanem bezzeg a hatvan évig tartó házasságáról szót sem ejt. Illetve… olyan kompakt részletek hiányoznak itt-ott, hogy az indián mondást kultúrmorfologikus távlatokból is megsejtő, ám azt masszívan félreértelmező nagyi jóságos, kapcsolatfényező utómunkájára kell gyanakodnom. Kis ideig még kerestem a hiányzó részleteket a naftalinszagú kötények között (skeleton in the cupboard, szó szerint), aztán beláttam, hogy örök süllyesztőbe került. Pedig jól jönnének a családi történetek, akár csak emlékfoszlányok. Közelebb kerülnék az igazsághoz – no nem a törvényszéki absztrakt entitáshoz, hanem ahhoz, amit a régi görög ember aletheianak hívott (a Léthé a felejtés folyója a mitológiában, az a-előtag fosztóképző): igazság az, amit nem felejtünk.

Gyógyereje van történeteinknek. Bóna László író nemrég megjelent műve – A formáktól az erőkig (Új Paradigma, Szentendre, 2000) – erről a gyógyító energiáról szól: hogyan találhatjuk meg életünk emblematikus történeteiben a mintázatokat, és mit kezdhetünk a mintázatokban rejlő forrásokkal. Elnagyoltan úgy mondhatnánk: az információval, a történettel való gyógyításról szól a könyv. Valójában sokkal többről van szó: „Az információval történő gyógyítás a mintaalkotással gyógyít. Meg kell kérni (a gyógyítandó embert – Sz. Zs.), hogy teremtsen vagy keressen hasonlóságokat az életében…. Az információval való gyógyításnak ez a lényege: a betegnek magának kell mintát alkotnia saját tapasztalataiból. A mintában erő lesz, energiával töltődik. Mert sorozat. Nem egy egyedi tapasztalat, hanem hasonló tapasztalatokból álló sorozat. Ezért van ereje. Mert egy felfedezett ismétlődés. A felfedezett ismétlődés az embernek a tapasztalataiban, egy hasonlóság felfedezése. Ha az embernek van képzete arról, hogyan oldhatná meg a problémáit, akkor meg kell ismernünk pontosan ezt az állapotot, mert ez a mintavétel alapja, a kulcs. És utána hasonlóság teremtésére kell buzdítanunk a beteget. Teremtsen vagy fedezzen fel ennek a mintának a hasonlatosságára helyzeteket, állapotokat, történeteket az életéből. Mert ez sorozat lesz, életminta, ami sorsalakító erővel rendelkezik. A hasonló helyzetek sorozata minta, és éppen azért van benne dinamika, mert hasonlóság.”

Meséljünk tehát magunkról valamit: egy januári estén Zsófi nagylányommal nekivágtunk a Nagykörútnak, báli szalagavató ruhát keresve, támpont …hogy mi miért történik vele, arról évtizedek múlva sincs fogalma… az angolkeringőhöz. Az öltözék bérleti díját fedje homály – majd leültem ijedtemben. Az összeg hallatán arra gondoltam, hogy ez bizonyára egy visszamenőleges adó, történelmi perspektívákban: generációs kárpótlás. Azért drága, mert bálok ezrei maradtak ki az elmúlt évtizedekben, legyezősuhintások és kesztyűhullajtások tízezrei. Ha körbenézünk az országban, láthatjuk, hogy kisvárosainkban ma elemi erővel ébred a bálozás. Bálok: értsd rituálék, a beavatást támogató szabályrendszerek. El nem pirult zavarokért, szét nem morzsolt könnycseppekért és szét nem táncolt cipellőkért, titokban sem feltörő sóhajokért és leheletfinom vékonyságú stólával leplezett borzongások elmaradásáért fizetek a Nagykörúton, a ruhaszalonban, meg persze pótdíjat is a szív pótdobogtatásáért, Hollywoodnak, a moziban.

A memória mindennek az alapja

Ha végiggondoljuk, az emlékezet a tanulás alapja, a tanulás pedig mindennek az alapja – mindez pedig nem működne a memória varázslata nélkül. Nem feltétlenül az iskolapadban történő tanulásra gondolok, sokkal inkább arról, amire az élet tanít minket, mindazokra a benyomásokra, melyeket elraktározunk magunkban, melyek a memória világába kerülnek, ahonnan bármikor elő tudjuk venni őket, mint jó könyveket a polcról. Memória nélkül nem működne az élet, nem működnénk mi sem, hiszem minden nap elölről kéne mindent tanulnunk. A fejlődés, a többé válás alapja a memória, ezért nagyon fontos, hogy óvjuk és karban tartsuk azt!

Forrás: Szvetelszky Zsuzsanna: Az emlékezet partjai