Az előző bejegyzésben elkezdett irodalmi elemzés folytatása, a felejtés művészete és Alzheimer-kór párhuzamának vizsgálata.

Weinrich az emlékezettörténet "árnyék-énjeként" tárja olvasója elé és értelmezi Léthé istennő gondolkodás- és irodalomtörténetét. Tíz fejezetben, nem teljesen kronologikus, inkább tipizáló rendben elemzi a felejtés-művészet (ars oblivionis) vitáját, ellentétét, kompetitív ellenmozgásait, tehát mélységes összetartozóságát az ars memoriae-val. Az antik példák (Szimónidész, Themisztoklész, Platón és Szent Ágoston), mint ahogy a későbbiek egy része sem egyszerűen a műalkotásként vagy filozófiaként elfogadott "magas" kulturális szövegekre hivatkoznak, hanem a lejegyzett oral history, a példaadó kulturális "pletykák", anekdoták tárházára, olykor még a folklorisztikus háttéranyagot is érintve (például Sancho Panza mondásainak korabeli néphagyományi eredete, a romantikus meseirodalom, az Ezeregyéjszaka stb.). Weinrich mindezzel jelzi, hogy mindenekelőtt közös emberi tapasztalásunk kétértelműségeiről és kétarcúságairól van szó, valamilyen szellemi cselekvésről, amelyben a küzdelmes átjárhatóság erősebb a szétszakító dualizmusoknál.

A "kultúra" szóbokra ezúttal elsősorban profán-világi értelmében használatos, kultikusvallási alapjai, vonatkozásai még a görög s a bibliai fejezetekben, sőt a nagyszerűnek mondható, terjedelmes Dante-értelmezésben sem igen kerülnek elő - a szerző számára ugyanis az emlékezés és a felejtés kettős gyakorlata társadalmiközösségi, tehát politikai tétjeiben gondolandó újra. A felejtés-művészet történetének leíró, értelmező, illetve kritikai nyomon követése Weinrich vélhető szándéka s jól kiolvasható felfogása szerint - anélkül, hogy tudományának alaposságából, gazdagon tárgyszerű közvetítettségéből és határaiból egy jottányit is engedne - nem képzelheti magát politikailag semlegesnek, és ez a döntés: tudományelméleti állásfoglalás saját jelenkoráról. Abban a mértékben, amelyben a felejtés modernitásbeli - kezdetben, a XVII. század körül és a felvilágosodásban még szinte gyanútlan, sőt emancipatórikus hevületű, tehermentesítő, a történeti emlékezet autoriter túlnyomásától megszabadító - útja a XX. században két totalitárius politikai rendszerhez és utótraumáihoz, egy máig hatoló "sikertörténethez" vezetett. Ezen belül a jobb híján Auschwitznak nevezett, egyedülálló, hasonlíthatatlan betetőződéshez is vezetett, tehát mindenfajta történetmondást mint folytathatóságot, folytatólagosságot megszakító, s így a szellemet (a tudományt, a művészetet) végletesen veszélyeztető tapasztalattá vált. A felejtésben eredetileg benne rejlő és védelmezői által teljes joggal hivatkozott szabadság-lehetőség a szabadság szörnyszülöttjévé változhatott. Ebből a szempontból is fontos része a könyvnek a VI. fejezet (A felejtés művészete mint erőforrás), amely mások mellett Nietzschének a felejtés megújító lehetoségeiről szóló, a XX. századot sokértelműen előlegező nevezetes, nagyszabású, felforgató, radikálisan kritikai esszéjét interpretálja (A történelem hasznáról és káráról - az Élet számára, 1873/1874).

Az Alzheimer-kór és a felejtés

Vajon az ember oly magasra fejlesztette a felejtés művészetést, hogy ez már uralva mindennapjait Alzheimer-kór tűneteivel tetőzhet. Vajon, ha társadalmilag azon vagyunk, hogy elfelejtsük a múltat és emlékeket, nem okozhat-e ez társadalmi Alzheimer-kórt?

Vizsgáljuk meg bensőnket és érzéseinket. Napjaink betegség-hullámainak okai néha lelki bajainkban keresendők.

forrás: Balassa Péter: Harald Weinrich: Léthé. A felejtés muvészete és kritikája

Sigmund Freud Feljegyzés a "varázsnoteszrol" címu, 1924-es keltezésu rövid írásában arról értesíti olvasóját, hogy mostanában, akkortájt Bécsben kapható egy új író- és játékszer. E varázsnotesz elmés szerkezetként egyszerre muködteti a lejegyzés törölhetoségét és tárolható emlékezetét (SMS ante?) Weinrich kommentárja: "A varázsnotesz viaszrétege egyszerre hordozója a múlandó és a tartós emlékezetnek, vagy megfordítva: a múló és a maradandó felejtésnek." Harald Weinrich, az egyik legjelentékenyebb, noha nálunk talán nem véletlenül kevésbé divatos kortárs irodalomtudós 1997-ben publikált remek könyvében sokszor nemcsak textusokat, opusokat elemez, hanem efféle eseteket, tárgytörténeti példákat is.

Weinrich műve nagyszerű történeti munka, Auerbach, Curtius, Spitzer teljesítményének méltó folytatása, a humán tudományosság csaknem évszázada újrakezdett átértelmezésének jegyében, annak önbizalmát, autonóm tudás-státusát helyreállító értelmében. Vagyis XX. század végi tudósként természetesen már hagyományként kezeli a század eleji-közepi megszabadulást a Történelem XIX. századi, historicista metafizikájától, történetfilozófiai spekulációitól (tehát a humántudománytól mint antikváriusságtól és monumentalizmustól). Ugyanakkor a jelenkori szellemtudományosság olykor időtlenített, anyagtalanodó, a történeti tapasztalás mibenlétéről és "ábrázolhatóságáról" olykor elgondolkodni sem hajlandó, önjáró nyelvi konstrukcióként működő tudománytermelésétől is szabad. (Tehát a tudománytól mint sajátos feledtetőgéptől, nárcisztikus leváltósditól, leleplezősditől és leszámolósditól is mentes, illetve a humántudománytól alapjaiban különböző természettudományhoz való törleszkedéstől is.) A mű ironikus és élvezetes sajátossága, hogy - Auerbachra emlékeztetve - a szóba hozott alkotásokat, ha utalásszerűen is, de tematikus értelemben sem rest újramesélni. Ami nem pusztán előzékenység, hanem alighanem azon a nem indokolatlan gyanún alapul, hogy (tudós) olvasói sem emlékeznek egészen azokra a művekre, amelyek szóba kerülnek...

A könyv olvasása közben a recenzens egyszeruen magának a változásnak, változékonyságnak a leírási és értelmezoi kötelezettségét és szabad szellemi örömét élvezte, no meg a kifejtésbeli egyensúly és arányosság muvészetét. Anélkül, hogy a túleroltetett jelentés-adás és az ellenszegülo, lázadó olvasat olykor terméketlen fáradalmaival kellett volna bajlódnia. A szerzo mindeközben olyan, a derridai írásfordulat után különösen idoszeru alapkérdésekhez szól hozzá, mint a szóbeli emlékezet és az írásbeliség szembenállása (ez utóbbi mint az emberi feledés kiindulópontja ), vagy mint a pontos emlékezoképesség és az alkotó - tehát felejteni, hárítani kész - ingénium vélt vagy valós ellentéte, vagy mint a tárolás = felejtés napjainkbeli tudásszerkezeti problémája. Az a megállapítás tehát, hogy "történeti munka", kiegészítendo azzal, hogy a történeti tudományosság elméleti helyzetét újragondoló munka: "A szellem-és társadalomtudományok nem muvelhetok a kellemetlen meglepetésekkel szemben biztonságot nyújtó történelmi tapasztalat nélkül .... anélkül, hogy visszahátrálnának a régi tudományosság memorializmusába, ugyanakkor nem kerülhetik meg a tudományos oblivionizmus játékszabályait és nyelvjátékait."  

A könyv olvasása közben a recenzens egyszerűen magának a változásnak, változékonyságnak a leírási és értelmezői kötelezettségét és szabad szellemi örömét élvezte, no meg a kifejtésbeli egyensúly és arányosság művészetét. Anélkül, hogy a túlerőltetett jelentés-adás és az ellenszegülő, lázadó olvasat olykor terméketlen fáradalmaival kellett volna bajlódnia. A szerző mindeközben olyan, a derridai írásfordulat után különösen időszerű alapkérdésekhez szól hozzá, mint a szóbeli emlékezet és az írásbeliség szembenállása (ez utóbbi mint az emberi feledés kiindulópontja ), vagy mint a pontos emlékezőképesség és az alkotó - tehát felejteni, hárítani kész - ingénium vélt vagy valós ellentéte, vagy mint a tárolás = felejtés napjainkbeli tudásszerkezeti problémája. Az a megállapítás tehát, hogy "történeti munka", kiegészítendő azzal, hogy a történeti tudományosság elméleti helyzetét újragondoló munka: "A szellem-és társadalomtudományok nem művelhetők a kellemetlen meglepetésekkel szemben biztonságot nyújtó történelmi tapasztalat nélkül .... anélkül, hogy visszahátrálnának a régi tudományosság memorializmusába, ugyanakkor nem kerülhetik meg a tudományos oblivionizmus játékszabályait és nyelvjátékait."

Irodalom, felejtés és Alzheimer-kór

Ezzel a csodás irodalmi elemzéssel vezetném be napjaink egyik fenyegető problémáját, az Alzheimer-kórt. Sokszor tartják úgy, hogy betegségeinknek hátterében lelki probléma húzódik meg. Vajno az Alzheimer-kór nyitja az ember ösztönös törekvése a felejtésre?

forrás: Balassa Péter: Harald Weinrich: Léthé. A felejtés muvészete és kritikája

A mozgásfejlesztés, mozgáskészség során három szakaszt különíthetünk el: 1. generalizációs szakasz, koncentrációs szakasz, stabilizációs szakasz. a mozgásfejlsztés nem csak a mozgásban, hanem a személyiség fejlődésében is segít.

Fiziológiai mechanizmus

1. GENERALIZÁCIÓS SZAKASZ
   A mozgásra vonatkozó ismeretek felfogása megértésétől  az első sikeres végrehajtásig tart

= TÁJÉKOZOTTSÁGI SZINT
Az ingerület szétterül az agykérgen, a serkentés általános = generalizált

jellemzői:
fölösleges izmok működése
sok fölösleges mozgás
görcsös, merev mozgás
feladat: A helyes mozgásképzet kialakítása

2. KONCENTRÁCIÓS SZAKASZ
   Első sikeres végrehajtástól  jártasság kialakulásáig tart.

Az idegek serkentése és gátlásának egyensúlya kialakul.
A serkentettség koncentrálódik az agyban is.
A részcselekvések között kapcsolat alakul ki. = EZ A DINAMIKUS SZTEREOTIPIA = FELTÉTELES REFLEX KAPCSOLAT

3. STABILIZÁCIÓS SZAKASZ

A dinamikus sztereotípiák megszilárdulnak.
A mozgás végrehajtása AUTÓMATIZÁLÓDIK

-> kialakul a MOZGÁSKÉSZSÉG

Már nem kell figyelni a mozgásra ->
felszabadul a tudat az ellenőrzés alól. -> másra is figyelhet

MŰKÖDŐKÉPES -> ALKALMAZHATÓ -> ISMERETTUDÁS

A mozgás a személyiség alakulásában alapvető szerepet tölt be:

A megismerő folyamatokban elsőrendű szerepet játszik az érzékszervek információ felvevő és feldolgozó képessége, mely a tapasztalatok révén változik (perceptuális tanulás).

Segíti a mozgással kapcsolatos valamennyi érzékleti minőség összerendeződését, az interszenzoros integritást, az érzékletek közötti asszociatív kapcsolatok létrejöttét. A látott, tapintott, lemozgott érzékletek egymásba átfordíthatók.

( A látott alma és a bekötött szemmel körbe tapogatott alma azonos. )

A mozgásos gyakorlatok közben szerzett vizuális, akusztikus, kinesztetikus, taktilis ingerek fejlesztik az érzékelést (percepciót).

Érzékszerveink szolgáltatják a megismerő folyamatok alapját. Erre épülhet rá a figyelem, az emlékezet, a képzelet és a legmagasabb megismerő tevékenységünk a gondolkodás rendszere.

A játék a gyerek számára:

A játék az óvodáskorú gyermek legalapvetőbb tevékenysége, játék igény kielégítése.
A játékot mindig elfogadja.  
Nagy ismétlés számra hajlandó, ezért fejlődik a szervezete, vagyis az egészsége.
A játékon keresztül tapasztal.
Fejlődnek a tanulási képességei.
A fejlesztő hatások minden téren jobban fejlődnek.
A játék semmi mással nem helyettesíthető.
Személyiségfejlesztést is megoldok vele:
A gátlásai felszabadulnak, nem gátolják a fejlődést.
Kitartás  
Sokoldalúság  
Kudarctűrés  
Kezdeményező képesség  
Probléma megoldó képesség

forrás: Testnevelés módszertan előadások

Erő: Deff:: Külső ellenállások legyőzése az izomzat rövidülésének és feszülésének segítségével.

Kontraktilitási jellemzők:
Izomhoz érkező ingerület jellege, erőssége  

Az izom keresztmetszete  
Izom hossza  Az aktivizált izomrostok száma  

A mozgáskoordináció színvonala

Erőkifejtés módjai:
Összehúzódás = dinamikus = izotóniás gyakorlatok  

Tónusnövekedéssel,izom hosszának változása nélküli=statikus=izometriás gy  

Izom megnyúlásával = dinamikus engedő= pliometriás gyak.  

Váltakozó feszüléssel, rövidüléssel= auxotóniás gyak.

Erőfajták szerinti csoportosítás:

Alaperő (alapvető mozgást biztosítja)  
Maximális erő (egyszeri legnagyobb…)  
Gyorserő (rövid ideig tartó, közepes ellenállás ellenében …)
Erőállóképesség (tartós erő terhelés ellenében …)  
Relatív erő - testsúlyhoz viszonyított : maximális erő/ kg

GYORSASÁG def: idővel mérhető tulajdonság

Formái:  

Mozgás gyorsaság  
Mozdulat gyorsaság  
Reagálás gyorsasága

A gyorsaság függ:

Az idegrendszer szabályozó tevékenységétől  
Az izom morfológiai sajátosságaitól – gyors, lassú rostok  
Az izomerő éppen aktuális szintjétől  
Az izom lazaságától, rugalmasságától  
Pszichikai tényezők – optimális izgalmi állapot (versenyláz, apátia)

Állóképesség:

def::A terhelés alatt, az elfáradással szembeni ellenállóképessége a szervezetnek
Az energia ellátás függ:
Szív, vérkeringési, légző funkcióktól  
Az anyagcsere folyamatoktól  
Az ideg, hormonális rendszer energia mozgósító lehetőségeitől  
A gazdaságos felhasználástól (mozgáskoordináció szintjétől)  
Pszichikai funkcióktól ( pl. tűrőképesség, küzdőképesség)

Koordinációs képességek
Alapfeltétele a mozgásszabályozás

A koordinációs képességek megnyilvánulási formája = ÜGYESSÉG – pedagógiai fogalom

A mozgástanulás eredményessége  
A feladat bonyolultságától függ  
Mozgás –idő, térbeli, dinamikai szerkezetétől függ  
Gazdaságos végrehajtástól függ  

Célszerű mozgás kiválasztástól függ  
A megtanult mozgás alkalmazni tudásától

Érzékszervek szerepe

3-8 éves kor között:

Az érzékszervek információ felvevő és feldolgozó képessége fejlődik a legintenzívebben.
A szenzoros integráció (az érzékszervek hasznos összerendezése) időszaka.

Minden képesség tekintetében behatárolható az az időszak, amikor az a leghatékonyabban fejleszthető (szenzitív fázisokban).

Nagyon fontos, hogy ebben az időszakban megfelelő minőségű és mennyiségű inger érje a gyermek szervezetét.

Mozgásfejlesztés az első gyermekkorban

A koordinációs képességek fejlesztésére egyik legalkalmasabb időszak az első gyermekkor.
Ebben az időszakban nagyon hatékony a mozgásfejlesztés.

forrás: Testnevelés módszertan előadások

Berg Judit nevét minden kisgyermekes szülő megismeri idővel – ha nem ő olvas az egyikből gyermekének, akkor az iskola lehetőséget nyújt a szerző jobbnál jobb történeteinek megismerésére. A Rumini igazán megkapó története mellett azonban Berg Judit más nagysikerű meséket is papírra vetett. Lássunk egyet ezek közül!

Meseleves vagy nyakleves?

- Mi lesz ma az ebéd? – érdeklődik a négyéves kislány.

- Zöldborsó leves, krumpli főzelék, fasírt.

- De én azt nem szeretem – görbül sírásra a kislány szája.

Anyuka sóhajt. Most mit mondjon? A tükörtojást és spagettit leszámítva semmit sem eszik meg a gyerek. Próbálta már kedvesen:

- Gyere, kóstold meg, meglátod milyen finom.

Máskor alkudozott vele:

- Na, csak öt kanállal egyél, és aztán jöhet a süti.

Volt már, hogy elvesztette a türelmét, és kiabált. Végül dühében elzavarta a kislányt az asztaltól. Utána persze bánta, de már nem volt mit tenni. Azt is elhatározta, hogy szigorú lesz:

- Addig nem mehetsz játszani, amíg el nem fogyott az ebéd!

Mindegy. Akármit főz, akármit mond, a kislány nem eszik. Pár falatot ugyan sikerül beleimádkozni, de minden étkezés nyűg.

Aztán egy nap zellerkrém levest küld a nagymama kóstolóba. Nagyon finom, de anyuka tudja: a kislány megkóstolni sem lesz hajlandó. Aznap délelőtt annyi a tennivaló, hogy nincs idő külön főzni a gyereknek. Ha nem eszi a levest, hát éhen marad. De amikor kiszalad a kislány a konyhába, hogy megkérdezze, mi lesz az ebéd, az anyja hirtelen ötlettől vezérelve azt mondja:

- Meseleves.

- Az mi? – tátja el száját a kis copfos.

- Olyan leves, hogy ha szépen eszed, mesélek közben.

- És mit mesélsz?

- Majd meglátod. Nagyon izgalmas lesz.

Bár még csak tizenegy óra múlt, a kislány nyafogni kezd:

- Éhes vagyok. Mikor ebédelünk már?

Mire eljön az ebédidő, a kislány már könyörög, hogy egyenek végre. És csodák-csodája, amíg anya halkan mesél neki fejből, fogy a zellerkrém leves. Utána a második fogás is eltűnik a tányérból.

- Ma nagyon finomat főztél! – dicséri anyját a kicsi. - Mikor lesz megint meseleves?

- Ma zellerből készült a meseleves. Holnap paradicsomból lesz. Jó?

- De mesélsz hozzá? – aggodalmaskodik a kislány.

- Hát persze.

- Nem vagy normális – mondja a szomszédasszony, amikor a kislány édesanyja elmeséli, hogyan eteti a gyereket. – Csak elkényezteted. Én már rég odacsaptam volna, ha a gyerekeim nem ennék meg az ebédet.

A kislány anyja nem válaszol. Ő nem tud odacsapni. Hetek-hónapok múlnak el, és a kislány egyre többféle ételt hajlandó megkóstolni. Zellerkrémlevest már mese nélkül is eszik. Néha, vészhelyzetben azért előkerül a mesevarázslat.

- Kóstold meg a szilváslepényt – kínálja a nagymama.

- Nem szeretem. – húzza el száját a kislány.

- Kóstoltad már?

- Nem. De nem szeretem – makacskodik a kicsi.

A nagymama sóhajt. Igaza van. De a kislány anyja már tudja, mit kell tenni:

- Mesélek neked a pásztorfiúról, aki úgy szerette a szilváslepényt, hogy nem is akart mást enni.

- Jó – egyezik bele a kislány, és boldogan hátradől.

A mese végén elgondolkozik, majd a nagymamához fordul:

- Teszel nekem porcukrot a szilváslepényemre?

Néhány nap múlva anyukának gyanússá válik a csönd a gyerekszobában. Nagyobb zsivajhoz szokott. Aggodalmasan lép az ajtóhoz, bekukucskál. Négyéves kislánya a babaágy mellett ül kötényben, kezében fakanállal. Kedves, türelmes hangon magyaráz öt hónapos húgának:

- Akkor most mondok neked egy mesét a babáról, aki nem akart rendesen szopizni.

Anyuka csendben mosolyog. Lehet, hogy a kicsi jó evő lesz?

Rumini mesén innen és túl

Vannak egy könyves szerzők és vannak, akik sikert sikerre halmoznak. A Rumini szerzője Berg Judit az utóbbiak táborát erősít. A kisegér tanulságos kalandjait bemutató Rumini mellett számtalan más gyermekbarát történettel is megörvendezteti a nagyérdeműt! Aki pedig Ruminihez ragaszkodik, annak sem kell bánkódnia, hiszen több köteten át követheti nyomon a kedves és mégis vakmerő főhős életének alakulását.

Forrás: Berg Judit: Meseleves vagy nyakleves?

A Rumini sikere vitathatatlan, hiszen története nem csak gyermekbarát, hanem izgalmas és tanulságos is. Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tény sem, hogy egy imádnivaló négylábú a főszereplő a könyv főhőse. Ám nem Rumini az egyetlen egérsztár a gyermekirodalom történetében. Lássuk most egy másik híres kis rágcsáló történetét!

Egérmese

Egyszer volt, hol nem volt,

Dunánál is messzebb volt,

Tiszánál is messzebb volt,

bizony, nagyon régen volt.

Az egerek országában

Úgy tartják, hogy igaz volt.

Egérárok egérnépe nyugalomban éldegélt,

akadt bőven ennivaló, csend honolt és békesség.

Ám egy napon szörnyű dolog történt meg az árokban!

Korán reggel arra keltek, baj történt a városban.

Házak dőltek, fák ropogtak, hullottak az egerek,

visítozva menekültek felnőttek és gyerekek.

- Mi történik? - kérdezgették félénken az egerek.

- Földrengés van? Vihar pusztít? Ránk törtek a szellemek?

Összegyűltek sietve a fő-fő tudós egerek,

találják meg mihamarabb, hogy ez a baj mi lehet!

Méricskéltek, számolgattak, figyelték a terepet,

végül aztán megszületett kérdésre a felelet:

- Nem földrengés, nem tornádó. Nem csalás, nem ámítás,

bizony, ez egy veszedelmes, hórihorgas óriás.

Lett erre nagy riadalom, lótás-futás, cincogás!

Amerre az óriás járt, követte a pusztulás.

Összegyűltek sietve a fő-fő tudós egerek,

Találják ki mihamarabb, a megoldás mi lehet!

Összeültek, tanakodtak, figyelték a terepet,

végül aztán megszületett kérdésre a felelet:

- Mivel ez egy veszedelmes, hórihorgas óriás,

fogjunk össze, pusztítsuk el! Ez megoldás. Semmi más.

Másnap reggel összegyűltek a legbátrabb egerek,

harciasan megindultak, ropogtak a fegyverek.

Igen ám, de az ellenség hórihorgas óriás!

Ásítozva lesöpörte, lerázta a támadást.

Sírtak-ríttak az egerek, remegtek a gyerekek,

mi lesz velük, az óriás lassan mindent betemet!

Eközben egy pöttöm egér (legkisebb az árokban),

kiosont a hátsó kapun, s elindult a városban.

Nem búcsúzott el senkitől. Zsákot vett a hátára,

megkereste az óriást, s felmászott a lábára.

Három napon, három éjen kapaszkodott egyre fel,

néha bizony meg is csúszott, de csak ment, a hegyre fel.

Mikor aztán kimerülten feljutott a vállára,

kényelmesen benézhetett az óriás szájába.

Összeszedte bátorságát, elővette mosolyát,

illendően nagyot köszönt: - szép jó reggelt, óriás!

Csodálkozva nézett vissza a hatalmas szörnyeteg,

hunyorogva vizsgálgatta a csepp gyerekegeret.

- Miért vagy rossz? - szólt a kicsi. - Miért bántod népemet?

Jó neked, hogy elpusztulnak az ártatlan egerek?

Lábad nyomán házak dőlnek, hervadnak a virágok,

egykettőre tönkreteszed, kiirtod a világot!

- Ne haragudj, kicsi egér! - döbbent meg az óriás.

- Bármit tettem, nem akartam! Véletlen volt, semmi más.

Óriások földjén élek, Bumfóka az én nevem,

gyerek vagyok, hiszen látod, égig sem ér a fejem.

Elkószáltam szüleimtől, így kerültem hozzátok,

s a magasból nem láthattam a kis egérvilágot!

Szánom-bánom, amit tettem, bocsássál meg mindenért,

hazamegyek enyéimhez. Isten veled, kisegér!

Ezzel lassan, óvatosan, kerülve minden lakást,

Visszament a hazájába Bumfóka, az óriás.

Egyszer volt, hol nem volt,

Bizony nagyon régen volt.

Az egerek országában

úgy tartják, hogy igaz volt.

Rumini, mindenki kedvence

A Rumini egyik erőssége, hogy a szülőket és a gyermekeket egyaránt meg tudja ragadni. Mivel a Rumini bekerült az általános iskolások kötelező olvasmányai közé, így egyre több aprósághoz jut el. Nagy szerencse ez, hiszen a Rumini végre egy olyan történet, ami megkedvelteti a kisiskolásokkal az olvasást szerethető sztoriján és imádnivaló szereplőin keresztül!

Forrás: K. László Szilvia : Egérmese és más verses mesék állatokról