Egyik hetilapunk kérdést intézett olvasóihoz: mit jelent számukra a boldogság? Ilyen válaszok születtek:

Cs. kutyatenyésztő: „Engem a szép családom és a csodálatos kutyák tesznek boldoggá: Ezeknek az argentin dogoknak csodájára jár egész Európa. Azt hiszem, ez a siker már magában is boldoggá tesz.”

F. üzletember: „Amit elterveztem az életemben, azt mindig sikeresen végigvittem. Ma jól jövedelmező húsboltot vezetek, nincsen semmire panaszom.”

M. és T. M-né, nyugdíjasok: „Nem szeretünk dolog nélkül lenni. Boldogok vagyunk, hogy a sok munka ellenére megélhettük ezt a kort, 70 és 75 évesek vagyunk. Az élet olyan, amilyen, mi nem háborgunk.”

Cs. I. targoncás: „Pillanatnyilag az jelent boldogságot, hogy nem kell dolgoznom. De azért ennél nagyobb öröm számomra, hogy a fiamat felvették légidesszantosnak, és a fizetésével most már ő is hozzájárulhat a háztartáshoz.”

F.-né, vegyesbolt tulajdonos: „A mindennapi örömök teszik harmonikussá életemet... Nincs nagy forgalmam, éppen kielégítő, így nem kell idegeskednem állandóan.”

K.-né, kismama: „Számomra a kisgyerek szerez minden boldogságot.”

Sok évtizede faggatom az embereket. Ezeket a mondatokat azért írtam le, mert rendszerint magam is hasonló válaszokat kaptam. Kezdetben megdöbbentem, milyen kicsivel beérik. Volt idő, amikor sajnálattal töltött el a boldogság-eszménynek ez a szinte általánosnak nevezhető „kisszerűsége”.

Később azonban rájöttem, a magyar nép nagy többsége nagyon reálisan gondolkodik. Mivel örökös elnyomásban élt, csak kényszerből és tehetetlenségből alkalmazkodott a „világtörténelmet” formáló nagy népek rögeszméihez. Csak a hangadó politikai-szellemi elit próbálta itt elhitetni, hogy mi bármiféle össztársadalmi hülyítést komolyan veszünk. A magyar katonák nem hősiességből, hanem kényszerből mentek a Don-kanyarba, kényszerből álltunk Hitler mellé, kényszerből lettünk a fölszínen kommunisták. Valójában ez az ország sohasem volt sem fasiszta, sem kommunista. Csupán egyet akart: élni. Túlélni egy olyan rezsimet, amely ellen - leszámítva néhány sikertelen és fényesen heroikus pillanatot - semmit sem tudott tenni.

Azokból a káprázatos jövőképekből, melyekről itt évtizedeken át harsogtak, a magyar ember egy árva szót sem hitt el. Most sem hiszi, hogy a kapitalizmusból vagy „demokráciából” bármiféle jó származhatna. A rendszerváltás pillanatnyi eufóriája után fölismerte, hogy mentőcsónakját süllyedő hajóhoz kötötte. Egyik embertelenségből a másikba került.

Egy olyan, számára új világtébolyba, amely ellen a már régóta benne élő éber szellemiségek kétségbeesetten tiltakoznak, mert látják, hogy az egész földi életet végveszélybe sodorja. Abban a téveszmében, hogy jelenlegi zavaros helyzetünk csupán a „vadkapitalizmus” átmeneti állapota, amelyből majdan egy „demokratikus, jóléti társadalom” üdvös világa kerekedik ki, senki sem hisz.

Azon a józan alapszinten, melyet B. F-né úgy mond, hogy „nincs nagy forgalmam, éppen kielégítő, így nem kell idegeskednem állandóan”, csak az igen bölcs és tapasztalt lélek tud megállni, mivel az általános világtéboly ezt nem tűri. Az ilyen szerény és „maradi” mondatok forradalmi kihívást jelentenek a kapitalizmus szelleme ellen, mely mindent engedélyez, csak „megállást” nem. Ez a szellem püffedni, duzzadni akar s előbb-utóbb a kis vegyesboltot valamelyik tőkeerős megavállalkozás, mint bálna a kishalat, elnyeli.

És ez a „bálna” - ha még egyáltalán élőlénynek lehet nevezni - még annyira sem lesz boldog, mint B. F-né. Tudom, hogy ez egy maradi, „plebejus” filozófia - de igaz. Pascalnak van egy idevágó megállapítása: „Az emberek általában helyesen ítélik meg a dolgokat, mert ők abban a természetes tudatlanságban leledzenek, amely igazi állapotuk. A tudásnak két véglete van, s ez a kettő összeér. Az egyik tiszta, természetes tudatlanság: ebbe születünk bele mindannyian. A másik az a véglet, amelyhez a nagy szellemek jutnak el, miután végigtanulmányozták mindazt, amit csak tudni lehet, s rádöbbennek, hogy semmit sem tudnak, hogy ugyanabba a tudatlanságba jutottak el, amelyből elindultak: csakhogy ez már az ÖNMAGÁT ISMERŐ, TUDÓS TUDATLANSÁG.

Ilyen hézköznapi esetek is boldoggá tehetnek tehát. Hétköznapok titkai témakörben bővebben itt olvashat.

forrás: Müller Péter: Boldogság