Az előző bejegyzésben elkezdett irodalmi elemzés folytatása, a felejtés művészete és Alzheimer-kór párhuzamának vizsgálata.

Weinrich az emlékezettörténet "árnyék-énjeként" tárja olvasója elé és értelmezi Léthé istennő gondolkodás- és irodalomtörténetét. Tíz fejezetben, nem teljesen kronologikus, inkább tipizáló rendben elemzi a felejtés-művészet (ars oblivionis) vitáját, ellentétét, kompetitív ellenmozgásait, tehát mélységes összetartozóságát az ars memoriae-val. Az antik példák (Szimónidész, Themisztoklész, Platón és Szent Ágoston), mint ahogy a későbbiek egy része sem egyszerűen a műalkotásként vagy filozófiaként elfogadott "magas" kulturális szövegekre hivatkoznak, hanem a lejegyzett oral history, a példaadó kulturális "pletykák", anekdoták tárházára, olykor még a folklorisztikus háttéranyagot is érintve (például Sancho Panza mondásainak korabeli néphagyományi eredete, a romantikus meseirodalom, az Ezeregyéjszaka stb.). Weinrich mindezzel jelzi, hogy mindenekelőtt közös emberi tapasztalásunk kétértelműségeiről és kétarcúságairól van szó, valamilyen szellemi cselekvésről, amelyben a küzdelmes átjárhatóság erősebb a szétszakító dualizmusoknál.

A "kultúra" szóbokra ezúttal elsősorban profán-világi értelmében használatos, kultikusvallási alapjai, vonatkozásai még a görög s a bibliai fejezetekben, sőt a nagyszerűnek mondható, terjedelmes Dante-értelmezésben sem igen kerülnek elő - a szerző számára ugyanis az emlékezés és a felejtés kettős gyakorlata társadalmiközösségi, tehát politikai tétjeiben gondolandó újra. A felejtés-művészet történetének leíró, értelmező, illetve kritikai nyomon követése Weinrich vélhető szándéka s jól kiolvasható felfogása szerint - anélkül, hogy tudományának alaposságából, gazdagon tárgyszerű közvetítettségéből és határaiból egy jottányit is engedne - nem képzelheti magát politikailag semlegesnek, és ez a döntés: tudományelméleti állásfoglalás saját jelenkoráról. Abban a mértékben, amelyben a felejtés modernitásbeli - kezdetben, a XVII. század körül és a felvilágosodásban még szinte gyanútlan, sőt emancipatórikus hevületű, tehermentesítő, a történeti emlékezet autoriter túlnyomásától megszabadító - útja a XX. században két totalitárius politikai rendszerhez és utótraumáihoz, egy máig hatoló "sikertörténethez" vezetett. Ezen belül a jobb híján Auschwitznak nevezett, egyedülálló, hasonlíthatatlan betetőződéshez is vezetett, tehát mindenfajta történetmondást mint folytathatóságot, folytatólagosságot megszakító, s így a szellemet (a tudományt, a művészetet) végletesen veszélyeztető tapasztalattá vált. A felejtésben eredetileg benne rejlő és védelmezői által teljes joggal hivatkozott szabadság-lehetőség a szabadság szörnyszülöttjévé változhatott. Ebből a szempontból is fontos része a könyvnek a VI. fejezet (A felejtés művészete mint erőforrás), amely mások mellett Nietzschének a felejtés megújító lehetoségeiről szóló, a XX. századot sokértelműen előlegező nevezetes, nagyszabású, felforgató, radikálisan kritikai esszéjét interpretálja (A történelem hasznáról és káráról - az Élet számára, 1873/1874).

Az Alzheimer-kór és a felejtés

Vajon az ember oly magasra fejlesztette a felejtés művészetést, hogy ez már uralva mindennapjait Alzheimer-kór tűneteivel tetőzhet. Vajon, ha társadalmilag azon vagyunk, hogy elfelejtsük a múltat és emlékeket, nem okozhat-e ez társadalmi Alzheimer-kórt?

Vizsgáljuk meg bensőnket és érzéseinket. Napjaink betegség-hullámainak okai néha lelki bajainkban keresendők.

forrás: Balassa Péter: Harald Weinrich: Léthé. A felejtés muvészete és kritikája